Számíthatsz rám

Bizonyítanunk kell

- És ez mégis mi a faszt jelent? - kapta ki a kezemből a könyvet Draco és újra elolvasta. Idegesen rágtam a szám szélét, miközben az agyam szünet nélkül kattogott. A halál jele... Megmenthetem Voldemortot a haláltól... Bárkit megmenthetek? És hogyan? Mi az ára? Mindig van ára, ha a halállal játszadozol. 

- Most mit kellene csinálnunk? - kérdezte Ron és ő is idegesen rágni kezdte a száját. 

- Valami még hiányzik. - gondolkodtam el. A fiúk kérdő pillantásokat vetettek rám, nem igazán értve, hogy miről beszélek. 

- Igen, a válasz, hogy mit jelent ez? - tette fel az egyértelmű kérdést Ron, de én nem erre gondoltam. 

- Nem, te birka! - csaptam a kezére. - Nem értitek? Itt minden összefügg... Olyan mint egy kirakós darabjai, de valami még hiányzik ahhoz, hogy összeálljon a teljes kép. - gondolkodtam hangosan. - Valami hiányzik... De mi? - tettem fel a nagy kérdést. 

- Oké, vegyük számba mit tudunk eddig... - vetette fel Draco. Egy pillanatig csendben gondolkodtunk, majd mindannyian beszélni kezdtünk. Végül a nagy kavalkádot átláthatóbbá téve, összegeztem a dolgokat. 

- Tehát, itt a tűzfoltom, ami szerint kapcsolatban állok a Halállal. Meg tudom menteni Voldemortot... Az anyám eltűnt, vagy halott... A szüleim valójában a kereszt szüleim... És Madam Chattox. - sóhajtottam keservesen. 

- Madam Chattox? - kérdezte Ron. 

- Természetesen. Érzem, hogy neki is van valami köze ehhez az egészhez, de nem tudom mi. - csapkodtam a fejemet, hátha valami hirtelen eszembe jut, amit eddig nem vettem észre. 

- Nem lehet, hogy csak szimplán fura nő? - dobta fel az ötletet Draco, de lelegyintettem. 

- Mi van, ha ő a hiányzó darab? A története, amiről nem találtunk semmit. - gondolkodott el Ron, mire felcsillant a szemem. 

- Hát persze! - pattantam fel a helyemről és szorosan megöleltem a fiúkat. - Ohh, a megoldás itt volt az orrom előtt. Csak beszélnem kell vele és rájövünk mindenre. - 

- Miből gondolod, hogy el fog járni a szája? Nem véletlen, hogy nem beszél mindenkinek az életéről. - fintorgott a szőke fiú, hátradőlve a székben. 

- Mert rejteget valamit. De egy kis Veritaserum csodákra képes. - mosolyodtam el. Draco elismerően nézett vissza rám, Ron pedig rosszallóan csóválta a fejét. 

---

Alig bírtam koncentrálni a vizsgák alatt, de valamilyen hihetetlen szerencse folytán mégis úgy érzem jól sikerültek. Persze ez majd csak napok múlva fog kiderülni, de addig időm sem lesz a jegyeim miatt aggódni. Nyomoznunk kell. 

Ron, Draco és én minden szabad pillanatunkban a nagy tervet finomítottuk és egyengettük. Mire vége lett az évnek, percre pontosan megterveztünk mindent és készen voltunk arra, hogy együtt érkezzünk a bolt elé, ahol a fiúk várni fognak rám, amíg én bent kiszedem a titkokat a gyanús nőből. Azonban mint mindent, Voldemortnak ezt is tönkre kellett tennie. 

- Emilia, öltözz! - rántotta fel az ajtómat egyik reggel anyám és idegesen hozzám vágott egy fekete ruhát. 

- Mi van már... - nyögtem fel félálomba és lehámoztam a fejemről a ruhát. 

- Szedd össze magad, apád vár minket. - mondta idegesen és kirohant a szobámból. Igen ám, de én az otthon, velünk élő apámra gondoltam, míg anyám a biológiai apámra. 

- Igazán örülnék, ha nem neveznéd az apámnak. - dünnyögtem, miközben beléptünk a Malfoy család otthonába. Meglepően hűvös nyári nap volt, így látványosan megörültem, amikor megcsapott a meleg levegő és a frissítő limonádé illata. Draco éppen olyan morcos arccal nézett ki a fejéből, mint én út közben, de amint meglátott arca megenyhült. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon és nem érdekelt ki néz rám rosszallóan, oda futottam hozzá és a karjaiba ugrottam. Draco erősen tartott és szorított magához, ellepve az arcomat apró csókokkal. 

- Hiányoztál. - mondtam, pedig csak két hét telt el az utolsó találkozásunk óta. 

- Többet nem engedlek el. - mondta a fiú őszintén. Szavai megmelengették a szívemet és boldogság öntött el, ami elég groteszkül hatott egy halálfalókkal teli házban, ahol mindenki feketében ácsorgott. 

- Tudod miért kellett ma idejönnünk? - kérdeztem hirtelen és körbenéztem az előtérben. Draco összekulcsolta az ujjainkat és elindult a tárgyaló felé. Szinte hallottam milyen nagyot nyelt a fiú, amikor ránézett a nehéz ajtóra. 

- Nem tudom... És sajnos egy megnyugtató tipp se jut eszembe. - felelte nehezen. 

- Tudtommal nem csináltunk semmi rosszat... Szóval vagy valami megbeszélés lesz, vagy... - a szavaim azonnal elakadtak, amikor eszembe jutott a másik lehetőség is. 

- Vagy beavatás. - fejezte be helyettem a szőke. A tenyerem izzadni kezdett és kirázott a hideg a gondolattól, hogy mi fog történni velünk. Alig lélegeztem fel az előző kínzás után, máris újabbal kellene szembe néznünk? Erre egyikünk sem állt készen lelkileg. És azt hiszem testileg sem.  

Lassan besétáltunk a terembe és leültünk egymás mellé. Kicsit közelebb húztam a székem a biztonságot jelentő fiú mellé és az asztal alatt megfogtam a kezét. Idegesen vártam, hogy mi is fog következni, miközben a szoba megtelt. Már csak egy szék állt üresen, az asztalfőnél. 

- Biztos mindnyájan csodálkoztok, miért ül itt velünk két gyermek, akik még nem tartoznak közénk. - jelent meg a semmiből a rettegett férfi, Naginivel az oldalán. A kígyó lassan tekergett a lábaink alatt és még a leghírhedtebb halálfalók arcára is kiült a félelem. 

- Mi nem kételkedünk a döntéseidben, Nagyúr. - Lucius alázatosan hajtotta le a fejét és a szemem sarkából láttam, hogy Draco ugyan úgy fintorog a jeleneten mint én. 

- Csendet, Lucius! - csattant fel a férfi és leült a székére. - Azért hívtalak ide ma benneteket, hogy mindenkinek bemutassam a díszvendégünket. - mutatott az ajtóra lassan, kimért hangon. Két, számomra eddig ismeretlen halálfaló lépett be, egy alakot fogtak közre, akinek zsák volt a fejét. Az alak megadóan állt, nem próbált meg küzdeni, vagy ellenkezni. 

- Garric Ollivander... Micsoda öröm újra látni. - nevetett Voldemort és lehúzták a zsákot a férfi fejéről. Mr. Ollivander rettegve nézett körbe, szemében csalódottság volt, amikor észrevett minket. 

- Draco! - suttogtam kétségbeesetten, a gyomromban pedig egyre nőtt a szorító érzés. 

- Ne! Nem borulhatsz ki! Előttük nem... - suttogta és erősen megszorította a kezem, hogy kizökkentsen a gondolataimból. Némán biccentettem és beleharaptam a számba, hogy visszafogjam magam. 

- Mr. Ollivander  azért jött, hogy segítsen nekem. - mondta Voldemort, majd tekintete találkozott az enyémmel. - Ebben pedig ti is részt fogtok venni, gyermekem. - mutatott ránk a pálcájával. Hatalmasat nyeltem a csomó ellenére, ami a torkomba került és kérdőn néztem vissza rá. 

- Hogyan? - magamat is megleptem, hogy remegés nélkül bírtam kinyögni ezt az egy szót. 

- Még nem bízom bennetek eléggé, hogy halálfalók legyetek... - mondta és felállt, majd lassan mögénk lépkedett. Dracoval feszesen ültünk egymás mellett, meg se mertünk moccanni, de kezeink szinkronban szorítottak rá a másikéra biztatás képen. - Bizonyítanotok kell. 

- Mire gondol, Nagyúr? - kérdezte anyám kissé kétségbe esetten. 

- Ti fogjátok megkínozni Ollivandert, ha nem érez elég késztetést az együttműködésre. - mondta gúnyosan a férfi. Draco teljesen elveszetten hajtotta le a fejét, keze remegni kezdett a félelemtől és az idegességtől. Én pedig olyan erősen haraptam az ajkaimat, hogy kicsordult a vérem...