Számíthatsz rám

Legyünk barátok

Ez apám baglya. – mondtam szinte megbabonázva. Lassan lépkedtem az állat felé és elvettem tőle a levelet.

- Köszönöm, Drágám. – vakartam meg az állat fejét, majd gyorsan kibontottam a levelet.

„Drága Kislányom!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem tudsz hazajönni a téli szünetben. Anyádnak fontos ügyei lesznek. Engem sem avatott be többe, de azt hiszem tudod, miről van szó. Anyád szerint nem lenne biztonságos, mert nem tudja hova szerveznek gyűlést.

Sajnálom, Emilia. Remélem csodálatos szüneted lesz és amilyen hamar csak lehet találkozunk.

Szeretettel, Apád."

Nem hiszem el. Anyám azt mondta a nyáron, hogy Tudjuk ki még nem tért vissza teljesen. De akkor mégis minek ennyi gyűlés? És mit terveznek?

-Minden rendben? – lépett közelebb Draco, mire gyorsan összehajtottam a levelet és megtöröltem az arcomat.

- Igen persze. – válaszoltam.

- Emie. – nézett rám rosszallóan. – Látom, hogy van valami.

- Tényleg semmiség. Csak nem mehetek haza a szünetben. – vontam meg a vállam.

- Sajnálom. – mondta és megsimította a vállamat. – Én sem mehetek haza a szünetben. – tette hozzá és akaratlanul is azt kívántam bárcsak megértene engem. Bárcsak megnyílnánk egymás előtt és támaszra lelnénk.

- Sajnálom. – mondtam neki én is és leültem a földre. Draco követte a példámat és hátradőlve tanulmányozta a csillagokat.

- Honnan jött ez a Emie dolog? – kérdeztem.

- Még senkit nem hallottam így hívni téged. Egyedi becenevet akartam. – válaszolta, mire halványan elmosolyodtam.

- Tetszik. – dőltem én is hátra és az égboltot kezdtem kémlelni.

-Tudod, az én szüleim is rémesen elfoglaltak az elmúlt időszakban. Megértem, hogy nehéz. – hozta fel újra a témát, de nem bántam.

- Tényleg az. Folyamatosan gondterheltek és ingerlékenyek. Azt hittem a szünetben majd újra minden a régi lesz legalább egy kis időre. – vallottam be neki őszintén, mire megfogta a kezemet.

- Rám számíthatsz, Kedvesem. – mondta, engem pedig elöntött a nyugalom.

- Köszönöm, Draco. – szorítottam meg a kezét.

- Szeretem, hogy Draconak hívsz. – szólalt meg egy kis idő után.

- Végül is ez a neved, nem? – fordítottam felé az arcomat.

- Igen, de mások mindig Malfoynak hívnak. Szeretem, hogy te Draconak hívsz. Megnyugtat. – nyílt meg ő is őszintén. Meglepő pillanat volt ez mindkettőnk számára, hiszen az eddig viharos kapcsolatunkat, most egy teljesen új, kedves és bizalmas viszony váltotta fel. Megnyugtató volt Draco mellett. És valahogy biztonságban éreztem magam, távol a világ minden bajától.

- Tudod, nem is vagy te olyan elviselhetetlen. – nevettem rá a fiúra, mire játékosan belebökött az oldalamba.

- Te sem vagy olyan rossz, Chandler. – mondta, de láttam rajta, hogy mosolyog.

- Lehetnénk akár barátok is. – ajánlottam fel, mire felém fordította az arcát.

- Az nagyon jó lenne. – válaszolta és arcára őszinte boldogság íródott ki.

Ott feküdtünk ketten az egész világ ellen, kézen fogva és mosolyogva. Egyikünket sem érdekelte, hogy nem táncolunk, vagy a hideg, vagy hogy milyen késő van. Ugyan ott maradtunk és némán élveztük egymás társaságát és az új barátságunkat, miközben rájöttem, hogy sokkal többet érzek iránta, mint azt valaha is gondoltam volna.

-Lassan vissza kellene mennünk. – mondtam és ásítottam egy hatalmasat.

- Igazad van. – állt fel a földről és a kezét felém nyújtva, engem is felhúzott.

- Figyelj, esetleg lehetne holnap is óra? – kérdezte Draco, miközben a folyosón sétáltunk a szobáink felé.

- Persze. – válaszoltam pillangókkal a gyomromban. – Ha nem lépsz rá többször a lábamra. – kuncogtam halkan.

- Rajta leszek. – mondta mosolyogva. – De ne tereld el a figyelmem. –

- Mégis mivel terelem el a figyelmed? – tátottam el a számat hitetlenkedve, mire Draco csak legyintett egyet.

- Hát, akkor jó éjt, Emilia. – mondta a szobám előtt.

- Jó éjt, Draco. – búcsúztam el tőle én is. Draco sarkon fordult és elindult a szobája felé és én is megfordultam.

- Emilia! – szólt utánam, és közelebb lépett, hogy megfogva a karomat szembe fordítson magával.

- Igen? – néztem a szemébe, miközben a mellkasához simultam.

- Ezt elfelejtettem. – mondta és adott egy puszit a homlokomra. – Így már minden megvan. – húzta félénk mosolyra a száját, majd otthagyott az ajtó előtt. Döbbenten néztem utána, de egy újabb ásítás jelezte, hogy elég az agyalásból, ideje aludni térni.