Számíthatsz rám

Őszinte vallomások

Mindig izgalmas takarodó után sétálgatni a Roxforti folyosókon. Bárhol, bármikor felbukkanhat valaki, akár tanár, akár szellem. És persze Hóborc is, akit utána vagy órákig győzködsz, hogy ne köpjön be, vagy éppen élsz a mardekáros kiváltsággal, miszerint a Véres Báró szóba áll veled, ezért te is meg tudod fenyegetni őt, hogy beárulod a Bárónak.

De ma este valahogy különösen izgalmas volt, ahogy a pálcámból világító fénnyel járkáltam a sötétben. Szinte úgy éreztem magam, mint egy kém, aki feketében, összefogott hajjal lopakodik, hogy eljusson a céljához. Az én esetemben ez a cél Draco volt. Persze azért ott volt bennem a félelem is, hiszen akármi lesz is, színt kell vallanom. Persze, eddig is megtehettem volna, de...

Lassan lépkedtem fel a lépcsőn és nem tagadom nagyon izgultam. Nem tudtam mire számíthatok, mi fog történni ma este, csak azt tudtam, hogy Draco szakított Astoriaval.

-Szia, Hercegnő. – köszöntött Draco amint felértem. Meglepetten néztem végig rajta. Draco öltönyben lépett elém, gondosan beállított hajjal, egy szál rózsával a kezében. Persze nem azt mondom, én is kicsit kicsíptem magam, hiszen felvettem egy szűk sötétzöld bársonyruhát, de Draco... Úgy nézett ki mint egy igazi herceg. A fiú akire minden lány vágyik titokban és akivel az ember minden pillanatát el tudja képzelni.

- Szia. – mosolyodtam el és közelebb léptem hozzá. Draco arcán büszke mosoly terült szét és a kezemért nyúlt, majd a szájához emelte és nyomott rá egy csókot.

- Ezt neked hoztam. – nyújtotta felém a mesés virágot,

- Köszönöm, Draco. Igazán gyönyörű. – vettem el enyhén elpirulva.

- Nem annyira mint te. – bókolt és a kezemet fogva az erkély felé vezetett. Ahogy kiértünk észrevettem a földön egy pokrócot, rajta egy takaróval, a torony falához pedig párnák voltak támasztva. A pokróc körül gyertyák égtek és az egész olyan volt akár egy álom.

- Ezt te csináltad? – kérdeztem, mire Draco alig láthatóan elpirult, de nem válaszolt. – Nagyon tetszik. – mondtam, mert tudtam mennyire aggódik, hogy nem fogom értékelni a munkáját.

- Nézd Emie. – közelebb lépett hozzám és mind a két kezemet a kezébe vette, majd a szemembe nézett. – Tudom, hogy sok mindent elbasztam. Tudom, hogy húztam az időt és nem ezt érdemelted. Tudom és rémesen sajnálom, mert én barom kockára tettem, hogy elveszítelek azért, mert nem mertem szembe szállni az apámmal. – mondta, nekem pedig meglágyult a szívem.

- Nézd, én... - kezdtem, de elcsitított.

- Várj. Ezt el kell neked mondanom, mert ha most nem fejezem be, félek, hogy később nem lesz bátorságom. – sütötte le a szemét, nekem pedig a szívem ugrott egy hatalmasat. Végignéztem ezen a csodálatos fiún, aki teljesen zavarba jőve próbál nekem elmondani valamit és nem tudtam mit csinálni, elmosolyodtam. Felemeltem az egyik kezem és finoman az arcára tettem, mire reménykedve felnézett rám.

- Figyelek rád. – mondtam, ő pedig halványan elmosolyodott és minden figyelmét rám fordította.

- Emie, én mélyen szerelmes vagyok beléd. Hogy őszinte legyek, azt hiszem mindig is szerelmes voltam beléd. Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik a múltunkat tekintve, de... - vett egy mély levegőt, nekem pedig egyre több pillangó gyűlt a gyomromba. – Olyan nagy hatásod van rám. De jó értelemben. Minden egyes nap eléred, hogy újra és egyre jobban beléd szeressek. Tudom, néha nem mutatom ezt ki, de higgy nekem, bármit kockára tennék érted. Te megértesz engem, türelmes vagy velem, de a legfontosabb, maradtál. Soha senki nem maradt mellettem még ilyen sokáig és tudom, hogy számíthatok rád. És akármi történt velem, te voltál az aki erőt adott és elmondtad, hogy én is jó ember vagyok. – Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a szemeit néztem, Draco pedig finoman megsimította arcomat a hüvelykujjával. – Szeretlek Emilia Chandler, és a világ legboldogabb emberévé tennél, ha megtisztelnél azzal, hogy a barátnőm leszel. – a válaszomtól rettegve nézett rám és már azonnal nyitottam is a számat, amikor valami megállított. Chandler... El kell mondanom neki az igazat és ha szeret... Ha tényleg szeret, akkor így is elfogad.

- Draco... - sütöttem le a szemem.

- Értem. – mondta és keserű mosolyra húzta a száját. Ijedten néztem fel rá és azonnal megfogtam a kezét.

- Nem... Nem érted! Nem arról van szó amire gondolsz. Én... -

- Akkor miről van szó? –

- Valamit el kell mondanom. Tudnod kell rólam mindent, hogy lásd a teljes képet. –

- Emie, miről beszélsz? – kérdezte, mire vettem egy mély levegőt és belenéztem a szemeibe.

- Nem tudtam hogyan mondjam el neked. És talán nem is akartam elmondani, hogy legalább melletted ne kelljen a valósággal foglalkoznom. Szerettem volna még egy kicsit a régi önmagam lenni és rettegtem... Félek, hogy amit most el fogok mondani rád is nagy hatással lesz és esetleg valami bajod származik abból, amit tudsz. De... - Hirtelen fogalmam sem volt mit mondjak. A fejemben annyival értelmesebb volt az, hogy miért vártam eddig. Védeni akartam őt, magamat, a kapcsolatunkat. Hiába tudom, biztosan tudom, hogy meg fog érteni, innentől minden más lesz. Az apám tehet a szenvedéseiről...

- Emie, őszinte leszek kezdek kiakadni. – idegeskedett a fiú remegő hangon.

-Draco engem örökbe fogadtak. Az édesanyám, Harry anyukájának a testvére és halálfaló, Leticia Avery. Az apám pedig... - nem bírtam kimondani. Nem ment.

- Az apád? – kérdezett rá és a kezét az állam alá csúsztatta, hogy felemelje a fejemet. – Kedvesem, itt vagyok. Számíthatsz rám... -

- Voldemort. – nyögtem ki és lehunytam a szemem. Most biztos itt fog hagyni. Az apám miatt szenvednek a szülei. Miatta fog szenvedni ő is. Miatta szenved mindenki, te jó ég, mit gondoltam? Majd a karjai közé zár és azt mondja nem lesz ennek hatása ránk?

- Mi? – kérdezte döbbenten a fiú és éreztem, hogy egész testemben remegni kezdek az idegességtől.

- Voldemort az apám... Én is csak nem rég tudtam meg és azt hiszem ő nincs is teljesen tisztában azzal, hogy én vagyok a lánya. Mármint, tudja, hogy van egy lánya, csak azt nem hogy én vagyok az. Vagyis, lehet tudja, lehet nem. Én nem tudom. De... - rémesen hadarni kezdtem és szinte fel sem fogtam a szavakat amik elhagyták a számat.

- Hé, Em! Lélegezz! – mondta a fiú és velem együtt kezdett mély levegőket venni. Próbáltam megnyugtatni magam, de Draco csak némán nézett rám és egy árva szó sem jött ki a torkán.

- Mondj már valamit, könyörgöm! – remegtem.