Számíthatsz rám

Árulók bélyege

- Miért most jöttél el értem? - kérdeztem kínok között és kiköptem egy adag vért a számból. Egy ideje már nem is számoltam hányszor vergődtem a földön a Cruciatus-átok miatt, de a számban már hosszú ideje gyűlt a fémes íz, a végtagjaim pedig erő nélkül, remegve próbálták megtartani a súlyomat, ahogy felkönyököltem a padlón.

- Mert most van rád szükségem. - felelte Voldemort. A férfi elégedett tekintettel nézett vissza rám. Arcán látszott az öröm és a kielégültség, amit a kínzásom és a sikításaim okoznak neki.

- Miért? - tettem fel az újabb kérdést. A szoba rémesen gyorsan forgott körülöttem, a gondolataim pedig kusza hálókban szövődtek, de túlságosan fájt a beszéd. Fájt mindenfajta mozgás, amit csak tettem. Voldemort gúnyosan elmosolyodott és úgy válaszolt, mintha mindvégig teljesen egyértelmű lett volna a történet.

- Gyermekem, te fogsz megmenteni a haláltól. - mondta, én pedig megráztam a fejem, mintha csak rosszul hallanék. Hogy mit fogok én csinálni? Az izmaim felmondták a szolgálatot és visszaestem a földre. Fájdalmas koppanással terültem szét a hátamon fekve és próbáltam levegőhöz jutni, de a tüdőm egyszerre kezdett lángolni és szinte zsugorodni.

- Mi... Mit...? - akadoztak a szavaim. Már vagy öt perce nem ért újabb átok, de a testem mintha elraktározott volna belőle és egyre csak gyűlt bennem a gyötrődés. Könnyek folytak végig az arcomon, ahogy arra gondoltam mennyire szeretném megölelni Dracot, mennyire szeretném neki elmondani, hogy szeretem. Elfogott a rettegés, hogy talán soha többet nem fogom látni. A világ pedig elsötétült körülöttem.

Draco nézőpontja:

Ijesztően sok ideje nem hallom a hangját. Tudom, hogy rémes a szenvedésére gondolni, de amíg sikít legalább tudom, hogy életben van. És a jelenlegi tudatlanság megőrjít...

- Soha többet nem alázhatod meg így a családod, Draco. - újabb ütés csattant a hátamon. Apám felváltva vert szíjjal és használta rajtam a kínzó átkot. A fejem szinte kikapcsolt. Semmit nem hallottam vagy észleltem a külvilágból és nem értettem miért van ez, de túlságosan aggódtam Emiliáért. Miért nem hallom őt?

Szédülve néztem le a padlóra és tompán érzékeltem a vért, ami belőlem csöpögött le és apró kis tócsákba állt össze a tiszta kövön. Az asztalnak támaszkodtam, csupasz hátamat apámnak fordítottam és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy megtartsam magam, de kezdett hiábavalónak látszani az egész. Rémesen fájt mindenem...

- Ígérd meg, hogy életben marad... - nyögtem fájdalmasan és éreztem, hogy szinte lihegek a levegőhiánytól. A tüdőm lángolt a fájdalomtól és egyre csak szűkült. A testem már nem bírta -feldolgozni ezt a rengeteg gyötrelmet, ami ilyen rövid időn belül éri.

- Miért tennék ilyet? - kérdezte apám és hallottam, hogy felém lépked. Egy erős szorítással megragadta a karomat és egy pillanat alatt maga felé fordított. - Nem tartozom neked semmivel és nem kell érted tennem semmit. - köpködte a szavakat. Belenéztem a hideg, szeretet nélküli szemeibe és elfogott a hányinger. Miért nem hallom őt még mindig?

- Oda kell mennem hozzá! Kérlek... - könyörögtem alázatos hangon, de ő hátra lépett és rám szegezte a pálcáját. Ismerős szó, ismerős villanás.

A testem görcsbe rándult és a lábaim összerogytak. Nem bírtam tovább tartani magam, az egész testem ki volt merülve. Egy hangos és fájdalmas nyögés hagyta el a számat, miközben összegörnyedve könyörögtem a békéért. Múljon el a fájdalom!

- Elmehetsz. - engedett el hirtelen, majd felém lépkedett. - Menj csak, keresd meg! - vetette felém a szavakat, majd belerúgott az oldalamba. A tüdőmet elhagyta minden levegő és köhögve fordultam a hátamra. A szemeim bedagadtak és szédültem a vérveszteségtől. Alig bírtam felfogni a cselekedeteimet, de amikor egy pillanatra észbe kaptam, már talpon voltam. A szívem a fülemben dobogott és a világ rémesen gyorsan forgott körülöttem, de újra meghallottam a hangját. Még életben van...

Emilia nézőpontja:

Halkan felnyögtem, amikor eszméletemhez tértem. A fejem nehéz volt és a szemeim is alig akartak kinyílni, de válaszokat akartam szerezni. A testem megállás nélkül remegett, így nem volt túl sok esélyem arra, hogy feltápászkodjak a földről.

- Soha nem tennék ilyet... - hallottam a saját szavaimat rekedtesen. -Soha nem segítenék neked... - szorosan lehunytam a szemeimet, tehetetlenül próbáltam elmulasztani a fájdalmat a testemben.

- Még mindig nem tanultad meg a leckét? - kérdezte Voldemort. Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a felém lépkedő lábait. Már felkészítettem magam arra, hogy újabb fájdalomhullám fog rajtam végigsöpörni, de helyette valami más történt. Voldemort elővett egy tőrt és a leguggolt elém. A felsőm még mindig a padlón hevert, így a férfi könnyen hozzáfért a bőrömhöz.

- De megtanultam. - mondtam teljesen bepánikolva. A félelem kezdett úrrá lenni rajtam, ahogy a tőr éle végig karcolta a mellkasomat.

- Ne merj hazudni az apádnak! - Csattant fel és a bordáim felé indult. A légzésem hihetetlen tempóban gyorsult fel, majd hatalmas, az eddigiekhez képest mérhetetlen üvöltés szakadt ki a tüdőmből. A kés belemélyedt a bőrömbe és a férfi hosszú vonalakat húzott végig a bordáim vonalán. A világ újra forogni kezdett, hihetetlen sebességgel, miközben a sikításom nem bírt megszűnni. Az átok hatására is azt éreztem, mintha ezer kés állna a testembe, de ez... Egy valóságos tőr mélyedt bele a bőrömbe és szinte éreztem, hogy a vége a csontomat karcolja. Lehunytam a szemem és forró könnyek csorogtak végig az arcomon.

- Kihez leszel hűséges ezután? - kérdezte Voldemort. A fejem használhatatlan volt. Szó szerint csak a fájdalomérzet volt jelen benne, semmi más.

- Hozzád... - nyögtem ki gondolkodás nélkül. Abban a pillanatban bármit képes lettem volna mondani, csak szűnjön meg végre a fájdalom.

- Kihez? - kérdezte elégedetten és felállt mellőlem.

- Hozzád Apám... - feleltem engedelmesen és hagytam, hogy a szédülés magába kerítsen. Hányinger kerülgetett, de ahhoz sem volt erőm, hogy oldalra forduljak. A bordáim lüktettek a fájdalomtól és a szemem sarkából láttam, hogy szépen lassan terjed a vér körülöttem.

- Emie! - hallottam egy hangot tompán. Kinyitottam a szemem és egy ismerős szőke elgyötört arccal nézett vissza rám. Mindkettőnk szemében könnyek ültek, de erőtlenül egymásra mosolyogtunk.

- Draco... - nyögtem, a fiú pedig óvatosan hozzám ért.

- Vége van, Szerelmem. - suttogta könnyek között. - Itt vagyok, már biztonságban vagy! - a fiú összetörten hajolt felém és egy lágy csókot nyomott az arcomra.

- Ne hagyj itt. - suttogtam önkívületi állapotban és újra elsötétült a világ, miközben a vér szünet nélkül folyt belőlem és a szőke fiúból is. Az oldalamon pedig már örökre ott lesz a felirat: Áruló.