Számíthatsz rám

Mi lesz velünk?

- Miért van nálatok mindig ilyen rémesen hideg? - néztem morcosan a mellettem álló szőkére. Az ő arca sem volt derűsebb és nem nagyon akart velem beszélni jelen pillanatban. 

- Ha nem jöttünk volna ide az elmebeteg testvéred miatt, akkor most nem fáznál. - szúrta oda mérgesen és elindult a tárgyaló felé.

- Nem haragudhatsz rám azért, mert szeretnék segíteni neki. A testvérem! - háborodtam fel egy kicsit és karba tett kézzel néztem rá vissza. 

- Aki megpróbált megölni vagy háromszor? Miatta van Pansy még mindig a gyengélkedőn. Hónapok óta ott van! - kiáltotta a fiú vissza idegesen, aminek hatására egy kicsit összerezzentem. Draco tekintete azonnal megenyhült és hangosan kifújta a levegőt. 

- Akkor is a testvérem. - feleltem kicsit megbántódva. Draco kezei találkoztak az enyémekkel és a homlokát az enyémnek nyomta. 

- Tudom... Ne haragudj, én csak féltelek. Nem akarom, hogy megint sérülj. - felelte őszintén, mire én is megenyhültem egy kicsit. Nyomtam egy puszit az orrára és mosolyogva néztem fel csillogó szemeire. 

- Köszönöm. - suttogtam, majd elhúzódtam tőle és beléptem a tárgyalóba. Megkértem Dracot, hogy várjon rám az ajtó előtt és hagyja, hogy ezt most egyedül intézzem el. Így hát, a fiú aggódó szempárral csukta be mögöttem az ajtót, és a világos szemeit felváltotta Voldemort haragos, kissé türelmetlen tekintete. A férfi az ablak előtt állt és onnan nézett vissza rám. Vettem egy mély levegőt és közelebb indultam hozzá. Nem akartam leülni, de nem akartam feszengősnek se tűnni, szóval nekitámaszkodtam az asztalnak és karba tett kézzel néztem bele a szemeibe. 

- Miről akarsz beszélni, halljuk hát. - tárta ki az egyik kezét, hogy átadja a szót. Milyen kedves, hogy engedélyt ad a beszédre... Remélem hallasz, tesó!

- Miért nem mondtad, hogy van egy ikertestvérem? - egyből belevágtam és habozás nélkül tettem fel az egyik legfontosabb kérdést. Láttam, hogy Voldemort egy pillanatra elbizonytalanodik és talán még a homlokát is összeráncolta meglepettségében, de hamar átváltott gúnyos önbizalomra. Ajkait mosolyra húzta és közelebb lépett hozzám. 

- Mert nem tartom a családom tagjának. - felelte egyszerűen. 

- Miért? - kérdeztem újra. Láttam rajta, hogy mélységesen undorodik az akaratosságomtól, de nem tud elijeszteni. 

- Mert nincs számomra semmi haszna. - jött az újabb kegyetlen válasz. - Te is halott lennél már, ha nem lenne hasznod. - vonta meg a vállát érdektelenül. Bármennyire is utálom őt és tudom, hogy nincsenek benne érzések... Mégis rosszul estek a szavai. 

- De azt mondtad... Mindegy, most nem miattam vagyunk itt! - ráztam meg a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba. - Meg akartad ölni? - 

- Igen. De anyád ügyesebben rejtegetett titeket, mint egy láthatatlanná tévő varázs. - fintorodott el, nekem pedig felforrt a vér az ereimben. Hogy meri a szájára venni az anyukánkat? 

- Még mindig meg akarod ölni? - folyamatosan bombáztam a kérdésekkel és egy idő után úgy éreztem, jobb lenne, ha Anthony nem is hallaná ezeket. 

- Nem érdekel annyira, hogy kutassak utána. - húzta a száját egy gúnyos mosolyra. 

- Miért nem tudod szeretni a saját gyerekeidet? - ez a kérdés nem volt betervezve. Nagyon nem! De nem tehetek róla, annyira ideges voltam és annyira vágytam egy szülői szeretlekre, hogy a szívem belesajdult. Voldemort közelebb lépett hozzám és a hosszú körmökben végződő ujjait az államra helyezte. 

- Csak nem vágysz a szeretetemre, gyermekem? - a hangja megsemmisítően gúnyos volt és lenéző. Nem bírtam állni a szemkontaktust sem, ezért inkább lesütöttem a szemeimet és a hideg padlót tanulmányoztam. - Széttéptem a lelkemet! Bennem nincsen helye a szeretetnek, buta lány! - mérgesen csengett a hangja, ahogy körmeit a bőrömbe mélyesztette. - Örülj neki, hogy életben hagytalak és elismerlek a lányomként. - a férfi erősen lökött rajtam egyet és elindult az ajtó felé. 

- Egy kicsit se bánnád, ha meghalnék? - kérdeztem elképedve. A férfi egy pillanatra megtorpant és szótlanul nézett maga elé. Majd hirtelen megfordult és teljes erejéből felpofozott.

- Remélem ez válasz a kérdésedre. - mondta, majd egyedül hagyott a sajgó arcommal. Draco azonnal berontott a szobába és hideg ajkaival enyhítő csókokat nyomott lángoló arcomra és könnyes szemeimre. Egy Denem nem sírhat!- Hallottam Anthony hangját a fejemben és szomorúan gondoltam a fiúra. Biztos nagyon fájt neki ez a beszélgetés. Még engem is összetört egy kicsit... 

Draco szorosan magához ölelve hopponált vissza az iskola falai közé. Esteledett már, amikor hatalmas puffanással értünk földet a nyirkos szobában. Draco azonnal az ágyamhoz lépkedett és felemelt egy levelet. 

- Anthony. - mondta és a kezembe nyomta, majd mögém állt és átkarolta a derekam. Állát a vállamon pihentette, miközben én kinyitottam a levelet és együtt olvasni kezdtük.

"Köszönöm, hogy megtetted ezt értem! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok és most már biztosan tudom, hogy ebben a történetben te vagy az egyetlen jó szereplő. Sosem tudok elégszer bocsánatot kérni a tetteimért és most is csalódást kell okoznom. Eltűnök egy kis időre... Gondolkoznom kell és rájönnöm arra, hogy ki is vagyok én. Remélem amikor visszatérek, szeretettel tudsz majd nézni a szemembe és bizalommal fordulsz felém. 

Testvéred, Anthony!"

Nem volt hosszú a levél és nem is mondott túl sokat. De nekem éppen elég volt ennyi. Mert a testvérem már nem akar megölni! Talán, ha visszatér helyre hozhatjuk a kapcsolatunkat... Elgondolkodva néztem a levelet, amikor egy állat hatalmasat koppant az ablakon. Dracoval azonnal egymásra néztünk és egyszerre szólaltunk meg. 

- Errol? - csak ő lehet képes ilyen mutatványra, hiszen az ablak másik fele nyitva volt az ég szerelmére! És igazunk lett. Az öreg madár felháborodott huhogással köszöntött minket, mintha csak a mi  hibánk lenne, hogy ilyen reménytelenül szerencsétlen. 

-  Jól van, bocsánat! Megengeded, hogy adjak vizet? - kérdeztem a szememet forgatva, mire Errol a karomra ugrott és egy kis egyensúlyozás után megengedte, hogy a ketrecbe tegyem inni. 

- Reménytelen madár. - forgatta a szemét Draco, de amikor azt hitte nem figyelek, bedobott neki egy jutalomfalatot. Ő már csak ilyen. - Kitől jött? - kérdezte a fiú, én pedig döbbenten néztem rá. 

- Rontól. - mondtam és azonnal olvasni kezdtem. - Azt mondja hazaértek. Az utolsó horcrux pedig itt van, az iskolában. Holnap érte jönnek... - mondtam és először fel sem fogtam, hogy mit jelent ez az egész. Draco azonban halálosan fehéren, kerek szemekkel nézett rám. 

- Ha apád rájön, hogy Potter a Roxfortban van... - kezdte a mondatot, mire én is megértettem, hogy miről van szó.

- Elkezdődik a háború... - nyögtem ki és mind a ketten lerogytunk a földre.