Számíthatsz rám

Visszatért

A harmadik próba kezdete előtt nem sokkal értem a terembe. A lelátók már szinte tele voltak, de hamar sikerült kiszúrnom az első sor előtt ácsorgó Harryt, aki Ronnal és Hermionéval beszélgetett.

-Sziasztok! – léptem oda hozzájuk.

- Szia, Em. – üdvözölt Harry és Ron.

- Hogy vagy? – nézett gyanakvóan Mione.

- Jól vagyok, tényleg. – mosolyogtam rá. – Hosszú idő óta, most először tudtam kialudni magam és ez csak nektek köszönhető. – füllentettem. Az igazság az volt, hogy rémálmok gyötörtek. És nem azért, mert annyira tönkrementem lelkileg. Amióta Adrian elültette a bogarat a fülemben, miszerint Bellatrix engem akar, minden éjjel arról álmodok, hogy megöl. Görcsösen várom a válaszlevelet a szüleimtől, de semmi nem érkezett eddig és úgy érzem nem is fog semmi érkezni. 

- Adrianről hallottál? – kérdezte Ron, mire megráztam a fejem.

- De most ne rólam beszéljünk! – tereltem a témát. – Hogy van a mi sztárjátékosunk? – fordultam Harry felé, aki idegesen rágta a szája sarkát.

- Rossz előérzetem van. – mondta. Szorosan átkaroltam a vállát és magamhoz húztam.

- Nem lesz bajod Harry. – próbáltam megnyugtatni, de mindenki tudja, hogy ez a megnyugtató szöveg a legrosszabb a világon. Ron és Hermione is belénk csimpaszkodott és egy szoros csoportölelésben álltunk az egyre telibb teremben.

- Ne is legyen semmi bajod! A négyesünknek örökre együtt kell maradnia. – Ron játékosan meglökte Harry vállát, aki végre elmosolyodott.

- Bajnokok figyelem! – kiáltotta az igazgató, jelezve, hogy kezdődik az utolsó és mindent eldöntő próba. Még egyszer megöleltük Harryt, majd leültünk a lelátóra és izgatottan figyeltük, ahogy Cedric és Harry elsőként lépnek be az útvesztőbe.

- Még mindig nem értem miért ülünk itt, ha nem is láthatunk semmit. – huppant le mellém Draco.

- Fáj, hogy ezt kell mondanom, de egyetértek, Malfoy. – jegyezte meg Ron keserű szájízzel.

- Neked nem Astoria mellett kéne ülnöd? – kérdeztem tőle és rámutattam a mérgesen minket szemlélő lányra.

- Megmondtam, hogy ma veled akarok ülni. – vonta meg a vállát a fiú.

- Ez kedves tőled. – válaszoltam ironikusan. A barátnője valószínűleg most tervezi a megölésem lépéseit, de sebaj.

- Na és, mi a helyzet, Emie? - dőlt hátra a fiú.

- Aggódok Harry miatt. – mondtam egyszerűen, mire hümmögött egyet. Ahogy telt az idő, a teremben ülők egyre hangosabban beszélgettek, mi viszont egyre csendesebbek lettünk. Kezdett mind a hármunkon eluralkodni a pánik, Draco pedig nem tudott vagy nem akart mit kezdeni velünk, ezért némán ült mellettünk, miközben az arcomat vizsgálta.

- Minden rendben lesz vele. – Draco a remegő combomra tette a kezét. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a hirtelen érintéstől és attól, hogy mennyire jól esett ez az érintés, de az érzés azonnal abba maradt. Ugyanis Harry és Cedric egyszerre tértek vissza. Fájdalom hasított végig bennem és amíg a tömeg szinte megőrült a boldogságtól, én szépen lassan felálltam, Dracoval együtt. Valami baj van. Cedric nem mozdul meg.

- Édes Merlinem. – kaptam a kezem a szám elé, amikor realizáltam, hogy mi történik. Egy női sikolyt hallottam és a terem elnémult. Dumbledore odaszaladt a két fiúhoz és megpróbálta elhúzni onnan Harryt, de a fiú szinte hisztérikus rohamot kapott.

- Visszatért! Visszatért! – hallottam a szavait és éreztem, hogy lesápadok. Dracora néztem aki ugyanolyan kétségbeesetten nézett vissza rám. Egy kivételes fiú halt ma meg Voldemort miatt és mi tudtuk, hogy visszatért. Lejjebb akartam menni, segíteni akartam legalább Harrynek, ha már Cedricnek nem tudok, de Draco visszahúzott.

- Ne. Nem mehetsz most oda. – szólt rám, én pedig bólintottam.

- Engedjenek! – hallottam egy férfi hangját és szorosan lehunytam a szemem. – Ő a fiam! A kisfiam! – kiáltotta a férfi. Cedric édesapja összeomlott a fia holtteste mellett, nekem pedig könnyek csorogtak a szememből. Ha elmondjuk a többieknek amit tudunk, ez soha nem történt volna meg. Soha!

- Emilia! Emilia menjünk innen! – ragadta meg a karomat Draco, mintha csak megérezte volna a gondolataimat. – Emilia! – rázta meg a vállaimat és végre kinyitottam a szemem. Belenéztem Draco szemeibe és hagytam, hogy kivezessen a teremből, miközben odabent elszabadult a pánik.

- Megmenthettük volna! – kiáltottam amikor visszaértünk a szobámba.

- Miről beszélsz? – kérdezte.

- Szólnunk kellett volna, hogy Tudjuk Ki visszatért! – néztem rá könnyes szemmel, mire Draco elsápadt és leült az ágyamra.

- Tudom. – válaszolta legnagyobb döbbenetemre. Ekkor pedig hangos huhogást hallottam meg. A szemeim kikerekedtem és lassan megfordultam, hogy szembe nézhessek anyám baglyával. Gyomorgörccsel léptem a madár felé és elvette tőle a levelet.

„Emilia.

Sajnálom, hogy eddig nem válaszoltam, de nem tudtam mit mondjak. Nagyon nehéz ez nekünk apáddal, de igyekszünk majd mindent elmagyarázni, ha hazajössz. Addig is vigyázz magadra.

Szeretlek!

Anya. "

Ennyi állt a levélben, én pedig nem tudtam, hogy mihez kezdjek az információval. 

---

Idegesen léptem be a házunk ajtaján. A hatalmas előtér máskor barátságos fényei, most fakón világítottak. A levegő hideg volt, kint pedig tombolt a vihar.

-Üdv itthon, Kisasszony. – köszöntött Dott, a házi manónk.

- Szia, Dotty. – üdvözöltem őt egy gyenge mosollyal. – Hol vannak? – céloztam a szüleimre.

- A nappaliban várják, Kisasszony. – mondta és elvette az esernyőmet. Vettem egy mély levegőt és beléptem hozzájuk a nappaliba. Megcsapott a kandallóból áradó meleg és egy kicsit úgy éreztem megnyugodtam, de amint ránéztem anyám könnyes szemeire, elöntött a pánik.

- Szia, Emilia. – ölelt meg apám.

- Miről van szó? – ültem le a kanapéra. Nem volt erőm a bájcsevejhez, sem a szokásos beszámolókhoz.

- Nézd, kicsim. Jobb lenne, ha nem beszélnénk erről. – tette fel kezét apám, hogy megállítson.

- Nem! Jogom van tudni, hogy miért akarnak megölni! – emeltem fel a hangom.

- Bellatrix nem fog megölni. – suttogta anyám lesütött szemekkel. – Az a dolga, hogy felügyeljen téged. –

- Mégis miért kellene felügyelnie engem? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Mert sejtenek valamit, amit mi próbálunk eltitkolni. – szólalt meg apám rosszallóan.

- Ti mégis miről beszéltek? –

- Emilia, nem mi vagyunk az igazi szüleid. Mi örökbe fogadtunk. – sírta el magát anyám, körülöttem pedig megszűnt a világ.