Számíthatsz rám

Szorosabb kötődések

Hideg van. Sajnálom. Remeg a testem és fázok. Valami nagyon fáj. Sajnálom. Hiányzol. Draco sír. A felhők egyre sötétebbek és vért érzek. A szagát vagy az ízét? Nem tudom megmondani. De a szívem már nem fáj annyira. És egyre melegebb lesz. Kisütött a nap! De miért néznek rám így? 

Újabb zavaros álom, tele zavaros képekkel. Fogalmam sincs mi ez az egész, de rémesen aggaszt. Anthony az első találkozásunkkor utalt arra, hogy megálmodtam őt. De az elehetetlen. Senki nem álmodja meg a jövőt, könyörgöm! Ez még a varázslóvilágban is rémesen fura. Sokkal egyértelműbb Draco magyarázata. Hogy félek és szorongok. És olyan dolgokról álmodok, amiktől rettegek, hogy bekövetkezik. Biztos vagyok benne, hogy igaza van!

- Jó reggelt. - fordultam Draco szőke fürtjei felé és lágyan megsimogattam az arcát. Annyira gyönyörű. Annyira tökéletes és imádni való. 

- Ne bámulj. - morgott álmosan, de halványan elmosolyodott. Már kezdett jobban lenni. Sokkal jobban. Nagyon nehezen dolgozta fel Dobby halálát és őszintén meg tudom érteni. De az élet sajnos megy tovább a szeretteink nélkül. Nem állhatunk meg gyászolni örökké, bármennyire is szeretnénk...

- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - simogattam tovább az arcát és végighúztam az ujjaimat puha ajkain. Draco szemei lassan kinyíltak és a tekinteteink összefonódtak. A szürkés szemei tele voltak melegséggel és szeretettel és nem tudtam nem mosolyogni. Olyan más, mint amilyennek mindenki látja. Olyan csodálatos... 

- Én is szeretlek, te bolond. Most pedig gyere ide. - emelte fel a karját a takaróval együtt és újra lehunyta a szemeit. Boldogan bújtam oda hozzá és hagytam, hogy meleg teste felmelegítse az enyémet is. A fülemet a mellkasára tapasztottam és hallgattam az egyenletes szívverését, ami nyugalommal töltött el. Draco karjai erősen tekeredtek körém és apró csókokat nyomott a fejem tetejére. - Csodálatos vagy. - suttogta alig hallhatóan, azon a bizsergető rekedtes hangján. 

- Te vagy a legjobb dolog az életemben. - mondtam elérzékenyülve. Szeretjük egymást, sőt bolondulunk a másikért, de nem szoktunk ennyire nyálasak lenni. A mai nap valahogy mégis nagyon másnak hatott. 

- Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el. - emelte fel a fejem a fiú és szigorúan nézett a szemembe. 

- Soha nem hagylak el. Csak te és én, ketten a világ ellen, emlékszel? - mosolyodtam el és a fiú követte a példámat. Egymás karjaiban feküdtünk a néma szobában és egy idő után nem is beszéltünk tovább. Csak hallgattunk a másik szívverését és egyenletes lélegzését, amitől csak még közelebb éreztük a másikat magunkhoz. Rémesen szeretem őt. És ő az egyetlen, aki megért engem és képes mindig, minden helyzetben mellettem lenni. 

A levegő kezdett felmelegedni körülöttünk, ahogy teltek a napok és a diákok egyre több időt töltöttek el az udvaron. Kimerülten olvasgattak a fák alatt, vagy éppen halkan beszélgettek a tó mellett. Kívülről úgy tűnt, az élet kezd visszatérni a Roxfortba, de ez sajnos koránt sem volt igaz. Minden nap elindultunk az éjszakai utunkra, hogy kisegítsük a büntetésbe jutottakat és hetente többször is órákon keresztül edzettünk a szükség szobájában. Komolyan és minden erőnket bedobva harcoltunk a másikkal, felkészülve a vészesen közeledő legrosszabbra. Az idő ugyanis egyre gyorsabban telt. 

- Anthony, merre vagy? - vetettem a hátam a fának, ami a tó mellett állt. 

- Itt vagyok. - jelent meg hirtelen mellettem, háta ugyan úgy a fának vetve mint az enyém. 

- Hogy csinálod ezt? Hogy jelensz meg és tűnsz el ilyen hirtelen? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. 

- Maradjon ez az én titkom. - vonta meg a vállát sejtelmesen és végignézett a tájon. A hó már teljesen elolvadt és a nap fénye gyengén csillogott a víz felszínén. Madarak halk csicsergése töltötte be a teret és apró virágok kezdtek nyílni a diákok körül. 

- Egyszer úgyis rájövök. - vontam meg én is a vállamat. A fiú arca pihenten nézett előre.

- Nézd, én gondolkodtam. - szólalt meg egy idő után. - Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg korábban. Tudnom kellett volna, hogy mennyire szenvedsz. - sütötte le zöld szemeit, de egyszerre nyúltunk egymás keze után. És ahogy a bőr, bőrt ért, elektromosság suhant végig rajtam. Mintha kiteljesedtem volna és visszakaptam volna egy darabot önmagamból. 

- Én is sajnálom. Sajnálom, hogy úgy tűnhetett hátba szúrlak. És... Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni a mamánkat. - mondtam. Valahogy ezt a szót könnyebb volt kimondani, mint az anyát. Valahogy, kevésbé volt fájdalmas és szerintem ő is ezért nevezte őt így. 

- Nem a te hibád. - simította meg az ujjaimat gyengéden és belenézett a szemembe. - Ijesztő, hogy mennyire hasonlítunk. - mondta és egyszerre fintorodtunk el, majd egyszerre nevettük el magunkat. 

- Azt hiszem tényleg ikrek vagyunk. - bólogattam elismerően és mosolyogva néztem, ahogy a fiú arca feltöltődik élettel. 

- Emilia... - fordult felém egy rövid szünet után és összeráncolta a szemöldökét. A mosolyom azonnal lefagyott az arcomról, de belenéztem a szemeibe. 

- Igen? - kérdeztem vissza kissé bizonytalan hangon. 

- Kérnék tőled valamit. - húzta el a száját és hangja kissé elvékonyodott. Pont olyan mint én... 

- Mond. - húztam ki magam, de nem húzódtam el tőle. 

- Szeretnék találkozni apánkkal. - bökte ki hirtelen, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. 

- Anthony ez nagyon nem jó ötlet. A mamát is megölte! Szerinted mit csinálna veled? - emeltem fel kicsit a hangom és mérgesen pislogtam vissza a fiúra. 

- Millie, meg kell értened, hogy szeretnék válaszokat kapni tőle is... - szorította meg finoman a kezemet. Meglepődtem a becenév hallatán, de mégis olyan volt, mintha már hallottam volna valahol. 

- És ha én kérdeznék rólad? Úgyis olvasol a fejemben vagy mi. Akkor nem lennél a közelében és nem tudna megölni. - ajánlottam fel a fiúnak, aki némi gondolkodás után belement az ötletbe. Már csak Draconak kell valahogy beadagolnom, hogy holnap látogatást teszünk az otthonában.