Számíthatsz rám

Újra barátok?

- Jól vagy? – ölelt meg Ron.

- Igen. Most már igen. – mosolyodtam el halványan, de nem tudom mennyire gondoltam komolyan. Még nem igazán tudtam felfogni, hogy tényleg itt lehet a vége.

- Tudod, ezt sokkal hamarabb elmondhattad volna nekünk. – jegyezte meg Harry és teljesen igaza volt.

- Tudom, de nem hittem, hogy ennyivel vége lesz és... És féltem, hogy nektek is bajotok esik. – vontam meg a vállam.

- Mégis mióta ment ez így, Emie? – fordult felém Draco. Kicsit megdöbbentem, hogy megint a becenév fázisban vagyunk, de most valahogy nem tudtam rá haragudni.

- Pár hete. – válaszoltam, mire halálos csend lett.

- Már vége van. És mostantól mindannyian jobban fogunk figyelni rád. – húzott magához hirtelen Fred és szorosan megölelt. - Olyan vagy mint a saját húgunk, vigyáznunk kell rád. - mondta és éreztem, hogy teljesen elérzékenyülök.

- Köszönöm fiúk. - néztem végig rajtuk. - Amit ma tettetek értem, azt soha nem fogom tudni meghálálni. - 

- Emie, beszélhetnék veled? – lépett mellém Draco, könyörgő szemekkel. Pár másodpercig mérlegeltem a dolgokat, majd bólintottam.

- Megleszel? – kérdezte Ron.

- Igen. – megszorítottam a kezét, majd Draco után indultam, aki az udvar felé indult.

- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni. – ült le a fa alá, ahol időm nagy részét szoktam tölteni.

- Hallgatlak. – ültem le mellé.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam és nem figyeltem rád. Azt is sajnálom, hogy nem segítettem hamarabb. Amikor Pucey elmondta, hogy lefeküdtetek... Nem tudom miért, de kiakadtam rád. És tudom, hogy ez nem mentség, én sem értem az egészet... – Hadarta szinte össze vissza, de nekem egy szó ütötte csak meg a fülemet.

- Mi a fasz van? – ráztam meg a fejem. – Kivel feküdt le Adrian? – néztem a szemébe összezavarodottan.

- Veled. – ráncolta össze a szemöldökét a fiú.

- Ez az infó új nekem. – mosolyodtam el kínomban. Szóval erről beszélgettek a minap olyan nagy hangzavarral.

- Nem feküdtetek le? – kérdezte.

- Dehogy feküdtünk! – akadtam ki egy kicsit. – Mindig nemet mondtam, amikor próbálkozott.

- Akkora hülye vagyok! – csapott a homlokára.

- Mondj újat. – csóváltam meg a fejem. – De mit érdekel ez téged? – kérdeztem.

- Nem tudom, csak... - nem fejezte be a mondatot. Egy ideig csendben ültünk és hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki. Egyáltalán nem szép, hogy emiatt viselkedett így velem, de... 

Ahogy ott ült mellettem, a bűnbánú fiú, a szívem elkezdett megpuhulni. Az illata szinte beleégett az orromba és olyan megnyugtató hatással volt rám a közelsége, hogy még csak mérges sem tudtam lenni a történtek miatt. Tökéletes haját gyengéden összekócolta a lágy szél, miközben a földet bámulva próbálta kitalálni mit is mondjon. 

- Nem hiszem, hogy Astoria örülne neki, ha megtudná, hogy a nemi életem ennyire érdekel. – jegyeztem meg, de Draco nem reagált. Minden annyival egyszerűbb lenne, ha Astoria és Adrian nem létezne. Vagy egymással jöttek volna össze...

- Nézd, én tényleg sajnálom. Azt is, hogy nem mondtam el, hogy együtt vagyok vele. – célzott Astoriára. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte. Belenéztem a hatalmas kölyökkutya szemeibe és teljesen megenyhültem.

- Igen. – válaszoltam, mire felcsillantak a szemei.

- Akkor lehetünk újra barátok? – kérdezte.

- Nézd, Draco. Egyenlőre nem tudok benned annyira bízni, hogy barátok legyünk. Maradjunk semleges viszonyban egy időre, aztán meglátjuk mi lesz. – ajánlottam fel.

- Rendben. Teljesen érthető. Sok minden történt veled, amit fel kell dolgoznod. – csüggedt el egy kicsit.

- Köszönöm. És azt is, hogy ma megvédtél és kiálltál értem. – mosolyogtam rá gyengéden.

- Bármikor számíthatsz rám, Emie. – mosolyodott el ő is. Draco lassan felállt, hogy elinduljon, de egy percnyi gondolkodás után megfordult és kinyújtotta felém a kezét. Hirtelen nem tudtam, hogy mégis mit akar, de felé nyúltam és hagytam, hogy felhúzzon. Draco a derekam köré fonta a karjait és szorosan magához húzott, majd az egyik kezével a hajamat kezdte simogatni. Egy pillanatig meglepve álltam a karjaiban, majd az izmaim elernyedtek és a nyaka köré fontam a karjaimat, hogy megöleljem. 

- Úgy sajnálom, Emie. Nem lett volna szabad ilyeneken keresztül menned. - suttogta, miközben szüntelenül simogatta a hajamat. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe és fojtogatni kezd a sírás. Nem akartam sírni. Nem akartam Draco karjaiban sírni...

- Draco... - szólítottam meg remegő hangon és megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem hagyta. 

- Add ki magadból, Emie. Itt vagyok. - mondta és a szavaitól szinte újra darabokra hullottam. A sírás szinte lavinaként tört elő belőlem  és nem tudtam tovább visszafogni. A könnyeim patakokban folytak, az egész testemben remegtem és úgy éreztem, hogy a szívem szét hasad a fájdalomtól. De nem az fájt a legjobban, hogy bántottak és hagytam magam. Az fájt a legjobban, hogy minden egy kibaszott hazugság volt. Már kezdtem nagyon megkedvelni Adriant. Ő pedig olyan csodálatos volt az elején. De ebből semmi nem volt igaz és ha nem akartam volna olyan erősen mást találni Draco helyett, akkor talán észre vettem volna milyen ember is Adrian valójában. Csalódtam magamban és ez borzalmasan fájt. 

- Én mindig itt leszek neked. - csitítgatott a fiú. 

- Tiszta könny lesz a ruhád. - szipogtam és felemeltem a fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni. Draco még mindig szorosan tartott engem, majd az egyik kezével lassan az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnyeimet. 

- Nem érdekel. Csak az számít, hogy te jobban legyél. - mondta és újra magához szorított. Nem tudom meddig álltunk ott, egymás karjaiban, de nem akartam elengedni. A közelségétől és a szavaitól szépen lassan megnyugodtam, de ő, mintha csak hallaná a gondolataimat, tovább tartott a karjaiban és úgy ölelt, mintha csak félne, hogy kicsúszok a kezei közül.