Számíthatsz rám

Ki vagyok én?

A lélegzetemet visszafojtva hallgattam végig a szüleim történetét és próbáltam feldolgozni a hallottakat.

-Édesem, mondj valamit. – kérlelt az anyám könnyek között, de nem tudtam megszólalni. Zsongott a fejem a rengeteg új információtól. Hirtelen azt éreztem, ha tovább itt maradok akkor megfulladok...

- Én most... Felmegyek a szobámba. – mondtam a padlót bámulva, majd felálltam.

- Em, várj! – kiáltott utánam anyám. Nem akartam megállni és legnagyobb szerencsémre apám megállította anyát.

- Hagyd. Szüksége van az időre. – mondta halkan.

Becsuktam az ajtómat és lerogytam az ágyamra. Örökbe fogadtak. És nem is akárkitől. Az apám Voldemort. Hogy lehetek pont én a leggonoszabb embernek nem nevezhető izé gyereke? Mi történik velem? És mi lett az igazi anyámmal? Miért nem keresett egyikőjük sem? Na nem mintha örülnék ha Voldemort keresne. Most akkor Harry és én unokatestvérek vagyunk?

Szinte forgott a szoba, ahogy próbáltam feldolgozni az eseményeket. De ahogy telt az idő minden egyre csak kuszább lett. Egész éjszaka szüntelenül gondolkodtam, miközben a szüleim, akik amúgy a kereszt szüleim, odalent veszekedtek. Felfoghatatlan érzések keringtek bennem és fogalmam sem volt kinek mit kellene mondanom. Mindegy mire gondoltam, milyen folyamat játszódott le bennem, nem értettem. Nem értettem semmit és az egész kibaszott életem egy hazugság volt.

Próbáltam összeszedni magam és az érzéseimet, de minden próbálkozás hiába való volt. Az egyetlen dolog, ami jó ötletnek tűnt, az az volt, hogy beszéljek Ronnal. Vagy... Vagy Dracoval.

-Anya... Apa... - mentem le hozzájuk a nappaliba. A szüleim reménykedve pillantottak rám a kandalló elől, de sajnos le kellett lomboznom őket.

- Igen, Kincsem? – kérdezte apa egy félmosollyal.

- Szeretnék átmenni Ronékhoz egy időre. Azt mondták bármikor náluk tölthetem a szünetet. – közöltem a kérésemet, mire a szüleim arcáról lehervadt minden reménykedés.

- Em, szerintem ez nem jó ötlet. – állt fel anyám a kanapéról, de apa kitárta elé a kezét jelezve, hogy maradjon csöndben.

- Menj nyugodtan. Jót fog tenni. – nézett rám bizakodóan, mire halványan elmosolyodtam és felmentem pakolni. Még aznap áthopponáltam apa társaságában a Weasley házhoz.

- Em! – kiáltott Ron, amint meglátott. – Anya! Itt van Emilia! – kiáltott anyjának Ron, aki feltehetően a konyhában szorgoskodott.

- Szervusz Ronald. – köszöntötte a fiút apám, mire Ron kezet fogott vele.

- Remélem nem baj, hogy átjöttem. – sütöttem le a szemem kicsit zavarba jőve. Rémesen éreztem magam, hogy nem szóltam előre az érkezésemről, de nem bírtam tovább otthon maradni.

- Jajj dehogy, Kedveském. – jelent meg Molly hirtelen egy széles mosollyal az arcán. Azonnal felém indult és egy erős mama-maci ölelésbe zárt. – Örülök, hogy újra látlak, Drágám. – üdvözölt.

- Én is örülök, Mrs. Weasley. – mosolyogtam vissza rá.

- Szólíts Mollynak, Kedves. – paskolta meg a hátamat.

- Rendben Molly. – néztem rá hálásan.

- Molly, beszélhetnék veled egy pillanatra? – kérdezte a nőtől apám. Molly szinte mindent tudó pillantásokat vetett felé és megkérte, hogy kövesse őt a konyhába.

- Mi történt? – kérdezte Ron. – Tudom, hogy van valami. Látom rajtatok. – bökött fejével a konyha felé.

- Gáz van. Nagy gáz. – válaszoltam. – Később mindent elmesélek. – simítottam meg a karját. Ron nem kérdezett tovább, csak az arcomat fürkészte hátha megtud valamit, de hiába. Hosszasan vártuk a szüleinket, miközben az otthon lévő Weasley gyerekek sorra jöttek le az új vendég hírére.

- Emilia. Két hét múlva jövök érted. Viselkedj jól és bármi van, írj és jövök. – mondta apám akadozva, majd esetlenül megölelt.

- Rendben. – válaszoltam. Apa rám nézett mielőtt elment volna és így szólt.

- Em? Ugye tudod, hogy szeretünk? – kérdezte aggódva.

- Persze. – válaszoltam, de valahogy nem jött ki a torkomon, hogy én is szeretem őket. Pedig szeretem őket. Nagyon. Csak annyira összezavarodtam. Azt se tudom ki is vagyok én valójában.

- Na mesélj. – ült le Ron az ágyára, amint felrángatott a szobájába.

- Azt sem tudom hol kezdjem. – ráztam meg a fejem.

- Az elején? – kérdezett vissza.

- Oké. Örökbe fogadtak. – mondtam azonnal.

- Mi van? – hőkölt meg a fiú. – Akkor mégis kik a szüleid? – szegezte nekem a kérdést.

- Az anyám Leticia Avery, halálfaló. –

- És az apád? – tudakolta.

- Nos, igen. Ezzel van a baj... - sóhajtottam.

- Nem mondták meg ki az? – ráncolta a szemöldökét Ron.

- De igen. Voldemort. – ejtettem ki a nevet a számon és a fiúra néztem, várva a reakcióját.

- Ez most valami vicc?- tátotta el a száját, mire megráztam a fejem.

- És még nincs vége. – mosolyodtam el gúnyosan és elmeséltem neki az egész történetet. Ron néma csendben hallgatott végig és csak az arckifejezéseiből tudtam megmondani, hogy nagyjából mit is gondol. Miután befejeztem, a fiú az ablakot kezdte kémlelni.

-Most akkor, te meg Harry rokonok vagytok? – fordult felém.

- Igen. Unokatestvérek. – Tördeltem az ujjaimat.

- És Voldemort az apád. – folytatta.

- Igen. De Ron...- ránéztem és a kezembe vettem a kezeit. – Senki nem tudhatja, hogy ki az apám. Bízom benned Ron. – fürkésztem a fiút.

- Tőlem nem fogja megtudni senki. Megígérem. – szorította meg a kezemet. – De Harrynek el kellene mondanod, ki az anyád. Tudod kit persze hagyd ki belőle. – tanácsolta, mire bólintottam. A szívem sokkal könnyebb volt és én is azt éreztem jobban vagyok. De mégis, valami furcsa volt. Valami nagyon megváltozott és nem tudom mit kellene tennem, hogy elmúljon bennem ez a rémes érzés. És annak ellenére, hogy Ron meglepően megértően viszonyult a tényekhez, mégsem éreztem azt, hogy megérti mivel jár ez az egész. Mert el fog jönni értem.