Számíthatsz rám

Az ezüst doboz

A hosszú fekete ruhám finoman omlott le a földig, csipke ujjai pedig tökéletesen simultak a karomra, egészen a kézfejem közepéig. A hajam laza kontyba fogva fogva emelt ki az arcomat és mosollyal az arcomon léptem be a hatalmas házba, szüleimmel az oldalamon. A ház díszítése még szebb volt, mint amikor legutóbb itt jártam. Mindenhol kristály díszek és fenyőfák, fényes világítás, kristály-kék színek dominanciájával körülölelve. A mennyezetről lágyan szállt a hó, ami pont a fejünk felett olvadt el, a háttérben pedig halkan szólt a zene. Lélegzetelállító látvány volt és szinte felfoghatatlan, hogy ebben a házban halálfalók élnek. Narcissa mint mindig, most is eszméletlen szép volt, ahogy hatalmas mosollyal tipegett felénk az ezüst ruhájában. 

- Végre itt vagytok! Draco már nagyon várt téged. - kacsintott felém a nő, miközben megölelte édesanyámat és üdvözölte apámat is. 

- Gyönyörű lett a díszítés, Cissy. - dicsérte meg anyám, és ámulatát nem leplezve fordult még egyszer körbe. 

- Úgy gondolod? - mosolyodott el a nő. - Reméltem, hogy ilyen hatással lesz az emberekre, de tudod jól, milyen nehéz lenyűgözni a családunkat. - rázta meg a fejét. Nos, ebben mondjuk igaza volt. A családja tele volt híres halálfalókkal és Voldemort követőivel, akik nem igazán arról voltak híresek, hogy értékelik a díszes, világos bálokat. 

- Emilia, Drágám. - fordult felém Narcissa. - Draco valahol a terem másik végében van a Zabini családdal. Ha esetleg szeretnél vele találkozni. - mosolygott, mire hálásan megköszöntem a segítséget és elindultam, hogy megkeressem a barátom. Narcissának igaza volt, Draco az italpult mellett állt Blaise mellett, elmélyülten beszélgetve valamiről. 

- Uraim! - léptem melléjük és meghajoltam. - Remélem nem zavarok. - mosolyogtam és közelebb léptem hozzájuk. 

- Em... Hűha! Lenyűgözően nézel ki. - ámult Blaise és felém lépett, hogy megöleljen. 

- Azt hittem már sosem érsz ide. - panaszkodott Draco, de közelebb lépett. hogy megcsókoljon. Megforgattam a szemem, miközben a fiú a derekamra tette a kezét és mellettem maradva fordult vissza Blaise felé. 

- Nem is tudtam, hogy együtt vagytok. - nézett kettőnkre. 

- Nem igazán akartuk nagy dobra verni. - vonta meg a vállát Draco. 

- Miről beszéltetek? - kérdeztem hirtelen. 

- Malfoy szerint nem adnak ki nekünk alkoholt a bárpultnál, szerintem meg igen. De egyikünk sem akarja megpróbálni, mert a szüleink megölnek minket. - hadarta. 

- Szerinted, tényleg kiadnának nektek piát, úgy, hogy tudják kik a szüleitek? - nevettem el magam döbbenten.

- Hát, igen... - vakarta meg a tarkóját Blaise, de ő is rájött, mekkora butaságot mondott. Elnevettem magam, majd elmentem a bárpulthoz és büszkén tértem vissza három pohár Whisky társaságában. 

- Ezt mégis, hogy csináltad? - kérdezte Draco nem leplezve a döbbenetét. 

- Azt mondtam a szüleidnek kell. - vontam meg a vállam. - Szóval irány az udvar, mielőtt lebukunk. - nevettem el magam, mire a fiúk azonnal megindultak a hideg levegő felé. 

- Mindig le tudsz nyűgözni, Kedvesem. - puszilt meg Draco, majd kivette a poharat a kezemből és kortyolgatni kezdte. 

- Em, minden tiszteletem a tiéd. - hajolt meg előttem Blaise. Nevetve ittam bele az italomba. A hideg Whisky könnyen csúszott le a torkomon, melegség érzését hagyva maga után. 

Persze több italt nem tudtam csempészni az este folyamán, de a hangulat így is tökéletes volt. Szinte egész este hárman maradtunk és azon nevettünk, hogy megpróbáltuk kitalálni miről beszélhetnek Draco rokonai. Hihetetlen történetek születtek és szinte le voltam nyűgözve mennyire élénk fantáziánk van. 

- Egy kis figyelmet kérnék! - szólalt fel Narcissa, mire a terem elnémult és mindenki rá irányította a figyelmét. Én is felé fordultam, de az agyam szinte azonnal kikapcsolt, ugyanis észrevettem, hogy Lucius engem bámul. Tekintete teljes mértékben megegyezett Piton fürkésző pillantásaival. A rosszullét keringetett a pillantásától és hirtelen hatalmas fájdalom hasított a fejembe. Lucius oldalra kapta a pillantását és elindult az egyik szoba felé. Furcsán pillantottam a férfi után, majd visszakapcsolódtam a beszédbe. - Engedjétek meg, hogy bemutassam a fiamat, aki egy zongora számmal készült ma estére. - mondta Narcissa. Kérdőn néztem Draco felé, aki unottan pillantott rám. 

- Minden évben rám erőlteti. - mondta, majd hirtelen felcsillant a szeme. - De idén énekelhetnél velem. - mondta és megfogta a kezem, hogy a zongora felé húzzon. 

- Megvesztél? - kérdeztem sokkot kapva. - Nincs az a pénz, amiért én énekelni fogok ennyi ember előtt. - mondtam, mire a fiú magához rántott és a fülemhez hajolt. 

- Ha jó kislány leszel, később meghálálom. - suttogta. Elektromosság futott végig a gerincemen és ezzel egy időben tiszta libabőr lettem. - Na gyere. - húzott tovább, de már nem éreztem akkora kényszer az ellenállásra. Draco önelégült mosollyal ült le a zongora elé, én pedig mellé álltam és próbáltam nem a tömeget nézni. 

Meghallottam az első hangokat a dalból és behunytam a szemem. Vettem egy mély levegőt és énekelni kezdtem. Draco gyönyörűen játszott a hangszeren, de kiderült, hogy nem csak ehhez ért. A következő sortól ő is bekapcsolódott az éneklésbe. Hirtelen kinyitottam a szemeimet és ámulva néztem a fiút, akinek hosszú ujjai úgy mozogtak a billentyűkön, mintha egész életében ezt csinálta volna, mély hangja pedig olyan lágyan hangzott az enyém mellett, akár egy altató dal. Egész nap el tudtam volna hallgatni, ahogy énekel, de sajnos pár perc múlva a dal véget ért. 

- Szeretlek. - mondtam neki, mire a fiú kissé zavarba jőve nézett fel rám. 

- Szeretlek. - állt fel hirtelen és megragadta a derekam. Közel húzott magához és habozás nélkül csókolt meg az összes rokona és ismerőse előtt. A csókja lágy volt, de mégis érzéki. 

- Még soha senkit nem szerettem ennyire mint téged. - mondta és a homlokát az enyémnek nyomta. Tökéletes volt ez a pillanat és azt akartam, hogy soha ne érjen véget, de mint mindig, most is más tervei voltak az univerzumnak. 

Késő este értünk haza a házunkba. Draco megkérte a szüleit, hogy alhasson nálam, amire Narcissa örömmel bólintott rá, így négyen estünk be az ajtón, teljesen kimerülve. Dracoval csendben lépkedtünk be a szobámba, készen arra, hogy azonnal álomba szenderüljünk. Az ágyamon azonban volt egy apró ezüst doboz. 

- Ez mi? - döbbenten néztem rá Dracora, de ő sem tudott többet mint én. A szívem azonnal hevesebben kezdett verni és a gyomrom összeugrott, miközben lassan kinyitottam a dobozt. 

- Kitől kaptad? - kérdezte a fiú, és kivette a gyűrűt, amiben egy D betű tekergett. Hatalmasra nyílt szemekkel vettem ki a cetlit és olvasni kezdtem. 

- Remélem hiányoztam Drága Lányom... - olvastam, majd a szemem az aláírásra vándorolt. A világ forogni kezdett körülöttem és a lábaim felmondták a szolgálatot. Draco ösztönösen nyúlt felém, hogy elkapjon, majd kivette a kezemből a cetlit. 

- Hogy jutott be ide? - kiáltotta el magát mérgesen. - Emila! Emilia nézz rám! Szólnunk kell a szüleidnek. - kiabálta, de nem hallottam meg a szavait. Némán néztem a padlóra, miközben a fiú a szüleim után rohant, hogy közölje velük... Voldemort itt járt...