Számíthatsz rám

Örökké szeretni foglak

Draco szemszöge: 

Egy hete ki sem keltem az ágyból. A szobám sötéten és rendetlenül vesz körbe. Emilia ruhái beterítik az egész padlót, de nem kidobálni akartam őket. A ruháiból árad az illata és ez egy kicsit megnyugtat. Amikor felébredtem... Nem... Erre még csak gondolni sem vagyok képes, pedig amikor lehunyom a szemem, csak a csukott szemeit látom magam előtt. Már nem fog többé rám mosolyogni. Nem fog fintorogni a vicceimen és nem fogja forgatni a szemét valahányszor bunkó vagyok. 

A párnámra fújtam a parfümét és a fejem alá gyömöszöltem a kedvenc zöld pulóverét. Csak így tudok aludni egy pár órát... És mégis, az éjszaka a legrémesebb... Napközben csak fekszem a mennyezetet és a fényképeit bámulva és hagyom, hogy a könnyeim lecsurogjanak az arcomon. De éjszaka minden más. A gondolataim és a fájdalmam sokkal hangosabban csengenek a sötétben. Minden nap üvöltve kelek fel az álmaimból. Minden este ugyanaz. Emilia a földön fekszik és amikor megpróbálok utána nyúlni, megfogni a kezét... Szertefoszlik. Mintha nem is létezett volna. És én ezt nem bírom elfogadni. 

De ma erősebbnek kell lennem. Ma lesz a temetése és szeretném, ha nem azt érezné, hogy összeomoltam. Ha most itt lenne és így látna. Te jó ég! Biztos, hogy kiselőadást tartana arról, hogy mennyire jó ember vagyok és mennyire büszke rám. Aztán átölelne a vékony kis karjaival és szorosan magához húzna. Én beszívnám az illatát és beletúrnék a puha hajába... Nem bírom. Nem megy! Erősen beleütöttem a falba és hagytam, hogy a kezembe érkező fájdalom felvegye a versenyt az összetört szívem fájdalmával. Nem lehet így vége! Nem veszíthetem el életem szerelmét! És mégis, már egy hete, hogy nem tarthatom a karjaimban. 

- Draco... - nyitott be anya sápadt arccal.  - Édes kisfiam. - engedte le a kezét lemondóan, szemeiben könnyek csillogtak. Lassan végigfuttatta tekinteté az összetört szobám darabjain, majd szó nélkül odalépett hozzám és a karjaiba zárt. A zokogás úrrá lett rajtam és rázni kezdte az egész testem. Leírhatatlan a fájdalom, ami bennem van és egyre csak nagyobb lesz! Egyre nő és nem tudok... 

- Meghalt, anya! - zokogtam és belecsimpaszkodtam erős karjaiba. Az illata, a hangja, a haja... Semmi nem olyan mint amire most szükségem lenne... Emiliára van szükségem! Anya a hajamat simogatta és úgy próbált csitítani, de úgy éreztem, én már soha nem leszek jobban. 

---

A temetésre rengetegen jöttek. Soha nem láttam még ennyi embert egy helyen. Hiába voltunk akik, hiába követtük el amiket, Emilia volt a legjobb ember a világon és ezt mindenki tudta. Végignéztem a feketébe öltözött, vörös szemű arcokon és hirtelen elöntött a méreg. Mérges voltam, mert közülük senki nem ismerte őt annyira mint én! Én vesztettem el őt! De a mérgem mégis inkább egy újabb fájdalmas szúrásba váltott át és sírás kezdte fojtogatni a torkomat, amikor megláttam a családnak fenntartott helyet. 

Az én gyönyörű szerelmem keresztanyja meghalt a csatában. A szülei halottak. Egyedül az keresztapja, Potter és a bátyja ültek ott összetörten. 

- Ide ülhetek? - kérdeztem remegő hangon Anthony sápadt arcától. 

- Draco, te is családtag vagy. Ide kell ülnöd. - mosolygott rám erőtlenül és rámutatott az utolsó üres székre. És a lány koporsója felé pillantottam. Tele volt fehér liliomokkal. A kedvenc virágja... Pont olyan gyönyörűek és elragadóak mint ő. Ő aki most odabent fekszik és többé már nem mosolyog... Nem hallottam szinte semmit a szertartásból. Csak akkor emeltem fel a fejem, amikor a beszédek következtek és bár nem írtam semmit, minden este erre gondoltam. Hogy mit fogok most mondani neki. 

- Emilia... - köszörültem meg a torkom, de a könnyeim már attól folyni kezdtek, hogy kimondtam a nevét. - Drága, gyönyörű Emiem. Emlékszel, amikor éjszakákon át néztük a csillagokat és egymás kezét szorongatva terveztük a szökésünket? A közös jövőnket távol a problémáktól... De azok mégis utolértek minket. Angyalom, te nem ezt érdemelted. Elkövetted a létező legnemesebb dolgot és megmentettél engem, de... - a hangom elfulladt és a testem remegni kezdett. - Itt hagytál engem és... - alig bírtam beszélni. A tüdőm nem akart megtelni levegővel és a fájdalom egyre nőtt a testemben... - Amikor felébredtem és megláttam a csukott szemeidet. A gyönyörű hajad fátyolként omlott a földre és az ajkaid puhán néztek az ég felé. Mosolyogva haltál meg, értem. De az én életem már nem teljes nélküled. Te hoztál vissza az életbe, már másodjára. Én nem éltem, míg meg nem ismertelek és nem tudtam mi az a boldogság, míg te meg nem mutattad... Te vagy életem legnagyobb szerelme és sose foglak tudni elengedni, ezt tudod jól. Megmutattad milyen életem lehetne, feltöltöttél boldog emlékekkel... Miattad voltam képes a patrónus bűbájra, miattad tudtam nevetni és mosolyogni. - felnéztem az égre és a nap rám mosolygott. - Örökre a szívembe zártalak és csak remélni tudom, hogy anyukád, Fred, Piton professzor és Dobby... És mindenki akit szerettél és már nincs velünk... Az vigyáz rád odafent. Szeretlek, Emilia! -