Összeáll a kép

2.2K 120 13
                                    

Az ajtó lassan kinyílt és halkan belépett rajta valaki. Nem mertem felnézni. Nem akartam meglátni, hogy ki lép be azon a nyomorult ajtón, de nem volt más választásom...

Az asszony nyugodt tekintettel, kedvesen pislogott vissza rám. Haja laza, de elegáns kontyba volt fogva, ruhája, mint mindig, most is pasztell színekben pompázott körülötte. Arcain mélyen ültek a ráncok és egyedül hatalmas zöld szemei mutatták a fiatalságot benne. 

- Madam Chattox? - néztem fel rá és hirtelen fel akartam állni a helyemről, hogy a karjaim közé zárjam és megnyugtassam, hogy nem lesz semmi baj. De ő nem volt ideges. Úgy nézett vissza rám, mint aki egész életében erre a pillanatra várt. Draco keze a combomra simult és hüvelykujjával simogatva próbált megnyugtatni. 

- Hát még mindig nem jöttél rá? - nevette el magát Voldemort. Hangját gúny itatta át, szemei viszont bosszúszomjasak voltak.Elővette a pálcáját a ruhája ujjából és az asszony felé mutatott. Az szorosan lehunyta a szemét, miközben egy halvány fehér füst járta őt körbe. - Finite Incantatem. - suttogta Voldemort és ezek után... Nem hittem a szememnek. Többször is pislognom kellett és oldalra lesve láttam, hogy Draco is hasonló reakciókat próbál visszafojtani. Madam Chattox enyhén görnyedt háta kiegyenesedett és megnyúlt, miközben a bőrét borító mély ráncok egyszerre kisimultak. Szája megvastagodott és megtelt élettel, haja pedig kibomlott a kontyból és világosbarna színben hullott hátára. 

Egy anyámmal egykorú, vékony és magas nő állt előttünk, harcias tekintettel és gúnyos mosollyal. Néztem őt, ahogy farkasszemet néz az előtte állóval. Néztem, ahogy kísértetiesen ismerős arca felém fordul és kedves mosollyal jutalmaz. Néztem őt, néztem a szemét és egyszer csak rájöttem mindenre. A hiányzó láncszemre, az okra ami miatt egyszerűen semmi nem nyert értelmet. 

- Anya? - álltam fel lassan a helyemről. A terem elnémult körülöttem, én pedig zavarodottan lépkedtem felé, remegő kezekkel szorítva a pálcámat. 

- Emilia. - mondta a nő. Hangja egy kicsit sem hasonlított Madam Chattox dohánytól élces hangjára. Az övé lágy volt, de mégis erőteljes. Finom és kifinomult és ahogy kimondta a nevemet, a szívem sikoltozni kezdett. Az anyukám! Itt az anyukám! Könnyek szöktek a szemembe és egy szempillantás alatt ott termettem mellette, hogy a karjaimba zárjam. Éreztem, hogy egy pillanatra megrökönyödik, aztán vékony karjai körém fonódtak és erősen szorított magához. 

- Elég legyen, Leticia!- kiáltott fel Voldemort erőteljes hangon. Azonnal szétröppentünk, de a szemkontaktust nem szakítottuk meg. Mintha a tekintetünkkel kommunikáltunk volna és tényleg úgy éreztem, hogy a karjai között otthon vagyok. Itt áll előttem a nő, aki az élete árán is meg akart védeni engem és aki egészen eddig álarcot öltve volt a közelemben. Ez az egész olyan mint egy álom, mégis a valóságban élek... 

- Tom, legalább öt percet adj, mielőtt megöletsz a lányunkkal. - mondta erélyesen. Bátor és nemtörődő szavaitól mindenki meglepődött. Furcsa volt hallani, hogy valaki Tomnak hívja a korunk leggonoszabb emberét és ellen mer neki szegülni! Hihetetlen! 

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass nekem... - mondta a férfi, de leült a székére. - Mindenki kifelé. - intett a többieknek, akik egy másodperc alatt felpattantak a helyükről és elindultak kifelé. Amikor Draco elhaladt mögöttem, ujjaink összetalálkoztak és egy gyors puszit nyomott az arcomra. 

- Szeretlek. - suttogta sietve, de őszintén. 

- Én is szeretlek. - mosolyogtam rá erőtlenül. Amint a szoba újra elnémult, mindannyian leültünk, akár egy groteszk család és Voldemort felügyelete mellett beszélgethettünk tovább. 

- Szóval ő a barátod? - kérdezte Leticia. Vagyis anya. Annyira furcsa volt ez a helyzet, hogy itt van előttem az igazi anyukám és mégsem őt hívtam így éveken keresztül. 

- Igen... - sütöttem le a szemem lányos zavaromban, de Voldemort megköszörülte a torkát. 

- Leticia, a lánynak meg kell majd halnia. - mondta érzelemmentesen. - Nem kívánok családi bájcsevejt folytatni. Azért vagytok itt, hogy rendes halálfalót képezzünk belőle, amíg életben van. - morogta és hosszú ujjai között elsiklott a hatalmas és gyilkos kígyója. Nagini fenyegetően sziszegett ránk, de tovább kúszott az asztalon. 

- Tudom... - felelte az anyám. - De megérthetnéd, hogy mióta vártam erre a pillanatra.  - felnézett rá és kérlelően próbált hatni egykori szerelme érzéseire. De szavai üres fülekre találtak. 

- Ha nem tűntél volna el, már halott lennél és nem vártál volna erre a percre. - vonta meg a vállát szigorúan. 

- És mi most a nagy terved? Megöleted vele az édesanyját aztán megetetsz a kígyóddal? - kérdezte a nő gőgösen. Csak kapkodtam a fejem a beszélgetéseik között, de nem jutottam sokra vele. 

- Ma éjjel a tömlöcben leszel. Holnap reggel Emilia első dolga lesz, hogy megöljön. - zárta le a témát és a karjához érve visszahívta az embereit. 

---

- Le kell mennem hozzá! Beszélnem kell vele! - járkáltam Draco szobájába fel-alá.

- Gondolom már van egy terved is, szóval bökd ki és menjünk. - forgatta meg a szemét a fiú és felült az ágyból. Imádom, hogy ennyire ismeri az észjárásomat és kérését figyelembe véve, azonnal beszélni kezdtem. Az ötletem egyszerű és nagyszerű volt. Csak féregfarkat kellett átverni, hiszen ő őrzi a foglyokat. Róla pedig mindenki tudja, hogy nem az eszéről híres. Így hát, amikor eljött az éjfél, árnyékokként mozogva indultunk le az alagsori tömlöcökhöz. 

- Anya... - szóltam a sötétbe. Hallottam, hogy egy alak megmozdul, majd megláttam a nő sápadt arcát. 

- Hoztunk ételt és pokrócot. - lépett közelebb hozzá Draco és mindent átnyújtott neki a rácsokon keresztül. 

- Köszönöm, gyerekek. - mondta hálásan és átnyúlt a rácsokon, hogy megsimogassa az arcomat. -Édes kicsi lányom. - szemei könnyesen néztek vissza rám. - Olyan rég óta szeretnélek már így szólítani. - 

- Nem foglak bántani. Kitalálok valamit! - mondtam és bátran kihúztam magam. 

- Nem, Emilia. Amikor eljön a reggel, akkor meg kell ölnöd. Erősnek kell lenned. - mondta nyugodt hangon, mire megráztam a fejem. 

- Még csak most kaptalak vissza! - éreztem a derekamon Draco erős kezeinek szorítását és hagytam, hogy megtartsa a súlyomat amit ingatag lábaim már nem bírnak el. 

- Emilia, meg kell értened valamit. Tom... Vagyis Voldemort, addig nem fog nyugodni amíg élek. Elárultam őt és bűnhődnöm kell. Belőled is horcruxot akart csinálni, amikor megszülettél, de akkor észre vette a jelet rajtad. Átverve érezte magát és ezért engem okol a mai napig... - mondta és bűnösen lesütötte a szemét. 

- De ez nem a te hibád anya. - mondtam és a kezembe fogtam az arcát. Karom remegett az idegességtől, de ekkor még nem jutott el teljesen az agyamig, hogy pár óra múlva elveszthetem az édesanyámat. Végleg... 

- Emilia, most neked kell bátornak lenned. Voldemort hét horcruxot készített és azokkal végezni kell. A barátaid... Az a kedves vörös és Harry unokatestvéred. Ők erről gondoskodni fognak. A te dolgod az, hogy ne éleszd fel őt. Mert akkor vége mindennek. - magyarázta a nő, szemeiben könnyek csillogtak. 

- Annyi mindenről kellene még beszélnünk. - nyöszörögtem. - Ott kellene lenned velem az életem minden fontos pillanatánál. - hangom erőtlen volt és éreztem ahogy fojtogat a sírás. 

- Izzy ott lesz veled, ahogy eddig. Ő helyettem is az édesanyád volt és nagyon szép és okos fiatal lányt nevelt belőled. Büszke vagyok rád Emilia, ezt tudnod kell. Büszke vagyok és nagyon szeretlek. - A könnyei végigfolytak az arcán.

- Én is szeretlek, anya. - mondtam és én is megengedtem magamnak, hogy elsírjam magam. Arcomat Draco erős vállába fúrtam, miközben karjai erősen szorítottak magához. Reggel meg kell ölnöm az anyukámat, aki csak pár órája az életem része...

Számíthatsz rámWhere stories live. Discover now