Számíthatsz rám

Mi legyen most?

- Emilia! - hallottam tompán a hangokat, miközben az ágyon ültem. - Emilia, hallod amit mondok? - apa megrázta a vállamat. Hangját még sosem hallottam ennyire kétségbeesettnek. Lassan felemeltem rá a tekintetemet. Szemeiben félelem ült, arca vagy 10 évet öregedett, miközben próbált összeszedni engem. 

- Nem csinálhatják ezt! - hallottam Draco ideges hangját, aki fel-alá járkált a szobámban. Ekkor vettem észre anyámat, aki könnyeivel küszködve pakolta tele a bőröndömet. 

- A mi lányunk! Ezt a döntést mi hozzuk meg! - anyám hangja olyan vékony és erőtlen volt, mégis kiabálva beszélt a barátommal. Összezavarodva pillantottam körbe a szobámban és próbáltam összerakni mi is történt most. Mégis mi történik körülöttem. Lassan lenéztem a gyűrűre, amit a kezemben szorongattam. D, mint Denem. Egy apa ajándéka a lányának, szinte egy halálos fenyegetéssel felérő üzenettel. Ki ne lenne ettől olyan állapotban mint én? Mégis, a szüleim nem kaptak sokkot. Azonnal cselekedtek és meg sem hallották Dracot, aki lassan pánikrohamot kap a gondolattól, hogy az én holmimat pakolják. 

- Szedd össze magad, Emilia! Azonnal indulnunk kell. - hallottam anyám ellentmondást nem tűrő hangját. Indulni... A fejem szinte szétszakadt a rengeteg gondolattól ami benne kavargott, de mégis olyan érzésem volt, mintha kiürült volna az egész elmém. Semmit nem tudtam tisztán átlátni, csak szorongattam azt a kibaszott gyűrűt, mint valami ereklyét. Felnéztem a szüleimre, majd tekintetem találkozott a rettegő szőkével. Draco arca kijózanítóan hatott rám, szóval megráztam a fejem és felálltam az ágyról. A lábaim még mindig gyengék és remegősek voltak és Draco azonnal mellém lépett, hogy megtartson, ha szükségét érzem. 

- Anya. - szólaltam meg, mire az egész szoba megfagyott. - Pakold vissza a ruháimat a helyükre. - feleltem egyszerűen, mire anyám egy pillanatig halott szemekkel nézett vissza rám, majd tovább pakolt, mint valami megszállott. 

- Emilia, ebből maradj ki. - morogta az orra alatt. Hitetlenül néztem vissza az egyre csak pakoló nőre, majd apámhoz fordultam. 

- Te is tudod, hogy ez hülyeség. - néztem rá. - Tudja ki vagyok. Tudja, hogy nálatok vagyok. Nincs értelme menekülni apa. Azzal csak feldühítjük és mindannyian meghalunk. - mondtam szinte kérlelő hangon.

- Ilyen sületlenséget még soha nem hallottam. - nevetett hisztérikusan anyám. 

- Lehet, hogy hülyeség, de lehet, hogy nem. - szólalt meg Draco is. 

- Ha egy kicsi igazság is van ebben... Kockára tennétek mindannyiunk életét? - kérdeztem. - Tényleg ezt akarjátok? - komolyan gondoltam amiket kérdeztem. Nem látom értelmét a menekülésnek, hiszen előle nem bújhatunk el. Nincs esélyem, mert pontosan tudja mit kell tennie ahhoz, hogy megtaláljon, ha meg akar. 

- Isabelle... - szólt apám, anyámhoz, de ő mintha meg se hallotta volna. - Isabelle! - ismételte meg kicsit hangosabban. 

- Mi van? - csattant fel anyám és kiejtette a kezében tartott nadrágjaimat. 

- Igazuk van. Vége van. - ült le apám az ágyamra, kezeibe temette arcát. 

- Ne kezd te is! Edmund, a lányunkról van szó! - kiáltotta anya. Csak kapkodtam a fejem a két felnőtt között és igyekeztem én is összeszedni magam. 

- Igen. A lányunk. Akinek Voldemort az igazi apja! Hogy akarod megvédeni tőle? Ha elmegyünk megöli őt! Ezt akarod? - soha életemben nem hallottam még ennyire üvölteni apámat. Anya is megszeppenve nézett vissza rá, majd pár pillanat múlva összetörten engedte le a kezeit. 

- Mégis mit csináljunk most? - kérdezte. 

- Ti semmit. - feleltem apám helyett, mire mindannyian rám néztek. - Ez nem rólatok szól. 

- Mi vagyunk a szüleid! - anyám még mindig ideges volt. De nem miattam, hanem a tehetetlenség miatt. 

- Igen... És te már így is halálfaló vagy! - csattantam fel én is, mire a szüleim ijedten néztek rám. - Draco tud róla. - legyintettem. 

- Miatta van ez! Elborult az agyad és nem tudtál figyelni a titkokra! A saját biztonságodra! - apám is velem kiabált. 

- Elég! - szólalt fel Draco. - Legalább hallgassák meg! - mondta és megfogta a kezemet bátorítás képen. 

- Oké, figyelünk. - mondták egyszerre és karba tették kezeiket. 

- Anya, te már így is hatalmas bajba fogsz kerülni, ami miatt eltitkoltad, hogy Voldemort lányát neveled. Apa, te is veszélyben vagy emiatt, ráadásul nem vagy halálfaló sem! HA elmegyünk, halottak vagyunk. Ha viszont maradunk... - vettem egy mély levegőt. - Akkor csak nekem kell megbirkóznom ezzel. Titeket nem fog bántani és nekem ez a legfontosabb. -

- Én ebbe nem megyek bele. - rázta meg a fejét anyám. 

- Meg fogjuk ölni a lányunkat, ha elmegyünk. - apa egyet értett velem és mellém lépett. - Isabelle, vége van. Sok éven keresztül sikeresek voltunk, de most csak annyit tehetünk, hogy kitalálunk egy történetet amivel enyhíthetjük a hármunkra váró büntetést. - apának teljesen igaza volt. Nagy szarban voltunk és hiába számítottam rá, hogy egyszer útólér a végzetem, nem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat. 

- Akkor most mi lesz? - kérdezte Draco. 

- Nem tudom, de nem megyek sehova. - feleltem, a szüleim pedig kimentek a szobámból. 

- Rám számíthatsz, Emie. Nem foglak magadra hagyni. - húzott magához, hogy megöleljen. 

- Szeretlek, Draco. - öleltem vissza. A közelsége megnyugtatóan hatott rám és egy pillanatra meg is feledkeztem a rám váró dolgokról, pedig a holnap is rémesen sok meglepetéseket. Ugyanis, Ron is megtört a rá nehezedő nyomástól.