Számíthatsz rám

Egy barátság vége

Nem voltunk túl lelkesek, amiért ki kellett mozdulnunk. De nem akartuk ilyenkor lemondani a Weasley karácsonyi vacsorát. Dracoval egész éjszaka ébren voltunk a történtek után, de egy szót sem beszéltünk. Az a helyzet, hogy egyikünk sem akarta felfogni mi is történt most velünk, ezért jobbnak láttuk, ha csak öleljük egymást és csendben gondolkozunk. 

Karikás szemekkel érkeztünk meg a Weasley családhoz, ahol a hangulat meglepően kellemes volt. A házat betöltötte a frissen sült mézeskalács illata és a család kellemes nevetése. Amikor megérkeztünk, a család az asztal körül ült és jóízűen beszélgetett a sérült Arthurral. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, csak néztem őket és egyre inkább azt éreztem, hogy el kellene tűnnöm innen. 

- Boldog Karácsonyt mindenkinek! - szólalt meg anyám kedvesen, mire a család minden tagja felénk kapta a fejét. 

- Jajj, de jó! Végre itt vagytok Drágáim! - pattant fel Molly a helyéről és azonnal egy mama-macis ölelésbe zárt minket. Kicsit megszeppenve öleltem vissza a nőt, majd a többiek felé fordultam, hogy üdvözöljem őket. 

- Szia, Ron. - léptem oda a fiúhoz, arra várva, hogy felálljon és megöleljen. Ron azonban rám sem nézett, csak halkan elmormolt egy sziát. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, de abban a pillanatban jobbnak láttam, ha nem kérdezek semmit. Csendben leültem Ronnal szemben az asztalhoz és próbáltam befolyni a beszélgetésbe. 

- Em, remélem tudod, hogy idén te is kötött pulóvert kapsz. - bökött oldalba George.

- Ohh, igen! Anya mindenkinek köt akit kedvel, vagy megszült. - forgatta meg a szemét Fred, mire rájuk nevettem. 

- Amúgy is kevés pulcsim van.- válaszoltam kicsit zavarba jőve.

- Akkor még jó, hogy a mi drága Mollynk imád kötni. - nevetett fel Arthur. 

- Hogy van, Mr. Weasley? - néztem rá szomorú szemekkel. A férfi teste tele volt kötésekkel és sérülésekkel, de arca kedves és életvidám volt. 

- Remekül, Kedvesem. Soha jobban. - felelete mosolyogva. - De mond csak... Nem tudod véletlenül mire való a gumikacsa? Annyi embert kérdeztem, de senki nem tudja megmondani. - töprengett a férfi, mire sejtelmesen Ronra néztem. A fiú azonban ahelyett, hogy összemosolygott volna velem, szinte pislogás nélkül meredt rám. 

- Emilia, beszélhetnék veled? - szólalt meg hirtelen és felállt az asztaltól. Soha nem hív Emiliának... Az egész szoba elcsendesedett és értetlenül kapkodták a fejüket köztem és Ron között. 

- Ron, tényleg most kell ezt? Mindjárt kész az étel. - szólt neheztelve legkisebb fiára Molly. Ron azonban nem is nézett rá, csak elindult a nappaliba, én pedig heves szívdobogással indultam utána. Ron idegesen megállt a nappali közepén és karba tett kézzel nézett vissza rám. 

- Mi a baj? - kérdeztem. A tenyerem izzadni kezdett, miközben a szívem már a fülemben dobogott. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett hirtelen, de a vörös fiú úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. 

- Tudtál róla? - szegezte nekem a kérdést hirtelen. Megráztam a fejem jelezve, hogy nem értem miről beszél. - Tudtál róla, hogy meg fogja támadni apát? - a hangja megremegett az idegességtől. Az agyam először fel sem fogta, hogy milyen kérdést szegezett nekem a legjobb barátom, de amint feldolgoztam, hatalmasra nyílt szemekkel néztem vissza rá. 

- Nem gondolhatod komolyan... Szerinted, ha tudtam volna róla, nem szólok? - kérdeztem vissza kétségbeesetten. Nem voltam mérges, nem is emeltem fel a hangomat. Szimplán azt éreztem, hogy összetörtem. 

- De, komolyan gondolom. Harrynek el sem mondtad a teljes igazságot! Nekem is könnyen hazudhatsz! - Ron egyre hangosabban beszélt hozzám, mintha meg sem hallaná amit mondok. Mintha nem is ismerne engem. 

- Ron, kérlek! Tudod, hogy soha nem tennék semmit amivel ártanék neked, vagy a családodnak! - mondtam neki és könnyes szemmel közelebb léptem felé. Ron azonban meghátrált. 

- Emilia, az apám majdnem meghalt! Majdnem meghalt a te apád miatt! Honnan tudta hol van? Honnan? - kiabált velem továbbra is. 

- És szerinted ez az én hibám? Nem tudtam semmit! Nem segítettem neki!  - feleltem. Egész testemben remegtem, miközben a szívem szinte meghasadt a fájdalomtól. 

- Miért kéne neked ezt elhinnem? Össze-vissza hazudozol...- vonta fel a szemöldökét. 

- Mert én vagyok a legjobb barátod, az istenit! Ismersz engem! - kiabáltam vissza. Forró könnyek folytak végig az arcomon.

- Azt sem tudom már, hogy ki vagy te... - mondta érzelemmentes hangon. A szavai úgy hatottak rám, mintha felpofoznának. Ajkaim szinte szétnyíltak döbbenetemben, majd lassan becsuktam a számat és kihúztam magam.

- Tudod, Ronald. Az egész életem felborult attól, amit megtudtam... Azt éreztem csak Dracora és rád számíthatok... De te megvádolsz olyan dolgokkal, amikre sose lennék képes. - most rajtam volt a sor, hogy érzelemmentesen beszéljek hozzá. - Úgy néz ki, félreismertelek. - mondtam és elfordultam tőle. 

- Úgy van! Menj csak el innen! Itt nincs helye Voldemort lányának! - üvöltötte teli torokból. Kirontottam a konyhába, ahol az egész család tágra nyílt szemekkel nézett rám. 

- Voldemort lánya? - kérdezte mögöttem egy hang. Hirtelen megfordultam, hogy szembe nézzek Harryvel és Hermioneval. Az idő megállt körülöttem és ekkor tudatosult bennem, hogy elvesztettem a barátaimat. 

- Em, ki a vér szerinti apád? - kérdezte Harry. Pár percig feszült csend telepedett a szobára. Ron mérgesen lépett be utánam a szobába, majd körbenézett. A fiú mintha realizálta volna mit is tett, rettegve pillantott rám. Szemébe könnyek szöktek, ahogy ránéztem. 

- Voldemort. - ejtettem ki a nevet a számon. A szobában továbbra is néma csend volt. Mindenki engem nézett és a szemeikben különböző érzelmeket láttam. De abban a pillanatban nem érdekelt egyik sem. Csalódott voltam és összeomlott. Ron elfordult tőlem és kiment a szobából, miközben barátai és családja pislogás nélkül meredtek rám és a szüleimre. Hirtelen azt éreztem, hogy nem kapok többé levegőt ebben a házban, így a szüleim felé fordultam. 

- Sajnálom... - mondtam és a kandallóhoz rohantam. A kezembe vettem egy adag hopp port és a kandallóba állva közöltem az uticélomat.