Számíthatsz rám

A feladatok

Sziasztok! Mielőtt belekezdünk az új részbe, szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen lelkesen olvassátok az írásaimat! Ezen a történeten már majdnem elértük a 3ezer megtekintést, a másik sztorimon pedig lassan 10ezren vagyunk!!! Nagyon hálás vagyok nektek, szuperek vagytok!! 

---

Rémesen erős gyomorgörccsel léptünk be a tárgyaló terembe. A tenyerem izzadt, a fejem lüktetett az idegességtől és csak annyit kántáltam magamban, hogy kérlek ne ájulj el, kérlek ne ájulj el. 

Amikor megérkeztünk a házba, Narcissa felküldött minket átöltözni. Egyetlen kikötése, hogy fekete legyen minden, amit magunkra veszünk. Nagyon szerettem a fekete színt, tényleg. Úgy gondoltam praktikus, mert mindenhez jól megy és igazán kedvezően mutatja az ember alakját. De most, rá sem bírtam nézni erre a színre. Felfordult a gyomrom attól, hogy milyen jelentéssel fog ezután bírni és hogy mostantól minden nap ebben kell lennem. 

Draco szótlanul öltözött át mellettem. Nem volt jelen a szokásos vibrálás és játékosság a szemében, amikor átöltöztem előtte. Nem beszélt, nem grimaszolt. Olyan volt, mintha átkerült volna egy másik univerzumba és nem tudtam tenni semmit azért, hogy visszarántsam a valóságba. De valószínűleg, pont innen akart elmenekülni. 

- Hé, minden rendben lesz. - szorítottam meg a kezét óvatosan és rámosolyogtam. Nem voltam túl meggyőző és én is tudtam, hogy hazugság amit mondok, de nem volt semmi más ötletem. Draco megnyugtatás képen halványan rám mosolygott, majd kézen fogva lementünk a tárgyalóba. Azt hittem mi leszünk ott először. Sőt, azt hittem csak mi leszünk ott és Voldemort. Esetleg még Draco szülei és az anyám. De rémesen nagyot tévedtem és megdöbbenve néztem körül az ismerős arcok között. Blaise, Pansy, Monstro, Astoria és a nővére és még sokan mások. Mind mardekárosok. 

- Ugye ez most valami rossz vicc? - suttogtam inkább magamnak, mint a gondolataiba fulladt szőkének. Nem hittem volna, hogy ekkora beavatási szertartást végzünk ma, azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy ennyi mardekárost látok. Ezt sosem fogom megérteni. Nem vagyunk mi rosszak vagy gonoszak. A legtöbben szülői nyomás miatt vannak itt és tudom jól, hogy a legtöbb mardekáros vágyik a szeretetre, de annyira óvja a szívét, hogy inkább marad a megszokott attitűdnél. Draco is ilyen volt.

- Most, hogy mindnyájan itt vagytok... Végre neki kezdhetünk. - állt fel Voldemort a székéből. Arcán meglepő lelkesedés ült, miközben én a szívverésem lassításával sem bírtam. Draco idegesen mozgolódni kezdett mellettem és most először láttam az arcán, hogy retteg. Halálosan retteg attól ami ezután következik.  - Emilia! - szólított. - Legyen a lányom az első. - örvendezett Voldemort. Elkapott a hányinger és a szédülés. Nem akartam ellenkezni, de a lábaim nem akartak megmozdulni. 

- Ne! - kiáltott fel mellettem Draco. Azonnal felé kaptam a fejem és értetlenül bámultam, míg Voldemort felvont szemöldökkel nézett vissza rá. Draco gyorsan megköszörülte a torkát és alázatosabb hangnemre váltott.  - Nagyúr, ha megengedi. Szeretnék én lenni az első. - felelte és lesütötte a szemét. Apja büszkén húzta ki magát és Voldemort is meglepetten elmélkedett. 

- Tetszik a lelkesedésed fiú. Gyere hát. - intette magához a szőkét. 

- Ezt miért csináltad? - suttogtam gyorsan. 

- Hogy lásd mire kell felkészülnöd. - mondta halvány mosollyal, majd lassan, remegő léptekkel odament a rá váró férfihoz. Senki nem vette észre rajta mennyire ideges. Senki, de én észrevettem az apró jeleket. Hogy a szája belsejét rágja, hogy a hüvelykujján lévő bőrt kapirgálja. Hogy idegesen járatja a szemét a szobában. 

- Tűrd fel az inged. - adta utasításba Voldemort. Draco szó nélkül engedelmeskedett és mindent megpróbált elkövetni, hogy ne remegjen a keze. A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben figyeltem minden mozdulatukat. Hideg verejték gördült le a hátamon és idegesen szorongattam a kezeimet, amiket pár másodperce még Draco meleg keze tartott biztonságban. A pálca hozzáért csupasz bőréhez, Voldemort elmormol egy szót, majd éles zöld fény világítja be a szobát. 

- Ne kiálts! Ne kiálts! - kiabáltam magamban, imádkozva, hogy Draco erős tudjon maradni. Ő a legerősebb ember akit valaha ismertem, nem mutathatja azt, hogy fáj neki. A fiú arca összerándult, karja remegni kezdett és szorosan behunyta a szemét. De aztán vége volt. 

- Emilia, te jössz. - intett magához. Felé indultam, miközben felnéztem a mellettem elhaladó Dracora. Ijedten pislogtam rá, mert a fiú teljesen üveges tekintettel lépkedett a helyére. Megráztam a fejemet és felhajtottam a ruhám ujját.  - Ne okozz csalódást. - mondta a férfi, majd újra felvillant a zöld fény. 

Éles fájdalom hasított a karomba és úgy terjedt szét bennem akár egy vírus. Az izmaim elgyengültek, a másik kezemet pedig ökölbe szorítottam, körmeim mélyen belevésődtek a bőrömbe. Nem lehetek gyenge! Emilia, kibírod! De a kín túl nagy volt. Könnyek szöktek a szemembe és bele kellett harapnom a nyelvembe, hogy elfojtsam a feltörni kívánkozó sikolyomat. Draco hogy a francba bírta ezt ilyen jól? 

- Blaise Zabini. - szólította a következő "jelöltet". Kinyitottam a szemem, de nem mertem pislogni se, nehogy lecsorogjanak a könnyim az arcomon. A karom lüktetett a fájdalomtól és a lábaim alig bírták el a súlyomat. Rettentően erős hányinger érzet tört rám és egyszerre rázni kezdett a hideg. De nem eshettem szét. Odasétáltam Draco mellé és már értettem miért viselkedik így. Ő is ugyanúgy szenved és fél, hogy ha megmozdul akkor nem bírja ki hang nélkül, vagy hányás nélkül. 

Hosszan álltunk egymás mellett némán, szinte pislogás nélkül, csak kisujjaink értek össze jelezve, hogy ott vagyunk egymásnak. Miután befejeződött a beavatás, Voldemort mindenkit leültetett és behívta a felnőttek többi részét is. Kezdődjék a megbeszélés. Alig bírtam odamenni a székemhez és közben mindentől óvtam a kezemet, nehogy valami hozzáérjen, mert féltem, hogy a lüktető fájdalom fokozásától összeesnék. 

- Mindannyian tudjátok, hogy az újságok lehozták a híreket. A varázslóvilág megint Dumbledoret magasztalja. - kezdte az asztalfőn ülő férfi. A többiek heves bólogatásba kezdtek, Bellatrix pedig fintorogni kezdett Dumbledore neve hallatán. 

- Dumbledore akadályoz minket, Nagyúr. - sziszegte a nő. 

- Igy van, Bellatrix. Így hát van egy feladatom, az újak számára. - mondta. Azt hittem semmivel nem lehetne fokozni az eddigi rosszullétemet, de mégis sikerült. 

- Mire gondol, Nagyúr? - kérdezte Narcissa idegesen. Lopva a fia felé pillantott és láttam rajta, hogy szenved, amiért nem tud segíteni neki. 

- Draco, feladatom van számodra. - nézett a szőkére Voldemort. Draco keze az enyém után nyúlt és erősen belekapaszkodott, miközben a felé szóló férfira nézett. - Meg kell ölnöd Dumbledoret. - adta ki a parancsot. A szoba felélénkült a lelkes kacajoktól és az ujjongástól, de a szőke fiú mellettem, szinte meghalt a szavak hallatán. A szorítása elengedett és arcán leplezetlen ijedség jelent meg. Soha nem lenne képes ilyesmire. Tudom jól, hogy ha megteszi amit parancsoltak neki, abba bele fog halni. 

- Igenis, Nagyúr. - erőltette ki a szavakat a száján. Hangja megremegett és a sírás küszöbét jelezte, de ezzel még nem volt vége a feladatoknak. 

- Ha mégis sikertelen lennél... És elbuksz... - kezdte ünnepélyes hangon Voldemort és tekintete az enyémbe fúródott. - Emilia, akkor te fogod megölni Dracot. - mondta az újabb utasítást. Csengett a fülem a hallottaktól és egész testemben remegni kezdtem. 

- Igenis, Nagyúr. - feleltem és egy kétségbeesett könnycsepp gördült le az arcomon.