Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐚𝐭𝐨𝐝𝐢𝐤

Felnéztem és Joaquinnal találtam magam szembe, apró mosolyt ejtett felém és azzal együtt le is ült.

- Szia – szóltam hozzá halkan

- Szia – nem mondtam neki semmit, egyszerűen tudta, hogy most rá van szükségem. – Kérsz valamit inni? – bólintottam egy kicsit. – Akkor gyere. – fogta meg a kezem és újra a nagy tömegen keresztül verekedtük át magunkat, konyhába érve senki nem volt ott amire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. – Mit kérsz? – próbált valami erősebb alkoholt keresni ami nem igen volt könnyű mert tömve volt a pult és a hűtő is erősebbnél erősebb szeszes italokkal.

- Vizet – nyögtem ki végre aztán nagy szemekkel találtam magam szembe.

- Mivan beteg vagy? – nézett rám fal fehéren majd gyorsan megnézte a homlokom.

- Dehogyis, csak nem kívánok mára már semmit.

- Amúgy képzeld – nézett rám elpirultan – aki említettem, hogy elhívott buliba, elkérte a telefonszámom.

- Tényleg? – csillantak fel a szemeim

- Aham, remélem ebből lesz valami.

- Juuj én is nagyon remélem. – ugrottam oda hozzá egy ölelésre és mikor kinyitottam a szemem az ajtóban észrevettem Joshuat ahogy a harag újra felgyulladt a szemében. Egy pár pillanatig még szugeráltam és teljesen lefagytam amit legjobb barátom is észrevett és ő lassacskán megfordult. Mikor észrevette, hogy nézzük őt hirtelen eltűnt a zöld szemeiből a düh, majd sarkon fordult és elviharzott.

- Mi történt köztetek? – kérdezte lágy hangon Joaquin. Felnéztem rá csillogó szemeimmel.

- Az a baj, hogy még én sem tudom.

Nem sokáig maradtunk, semmi kedvünk nem volt már az izzadó fiatalok között lenni, így is alig kaptam már levegőt, még gyors visszanéztem a többiekre. Jó volt látni, hogy ennyire örülnek, végig néztem mindenkit aztán megállt a szemem egy bizonyos ponton. Egy tizedikes lány Joshua szájában keresett valamit, de ahogy elnéztem nem igazán találta mert egy jó ideig még elidőzött ott. Joaquin megfogva a kezem húzott ki maga után aztán hirtelen megtorpant.

- Te mennyit ittál ma?

- Hát biztos vagyok abba, hogy kevesebbet mint te. – ütöttem bele a vállába röhögve.

- Akkor te vezetsz. – fordult felém full nyugodtan.

-Én? – nyíltak tágra a pupilláim, életembe legalább kétszer vezettem akkor is földesúton.

- Sofia, kettőnk közül te vagy a legjózanabb, szerintem te sem akarsz árokban éjszakázni.

- Hagyjátok majd én elviszlek titeket, aztán reggel visszajössz majd a kocsidért. – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Lassan lehunytam a szemem és megfordultam. Joshua halvány mosollyal közeledett felénk. – Gyertek szálljatok be. – összenézve Joaquinnal csak megvontuk a vállunkat és elindultunk a fiú után.

Először Joaquint dobtuk ki, aki felpattanva a hátsó ülésről elköszönt én meg egyedül maradtam Joshuával.

- Itt jó lesz – mutattam a feljáróra anyám kocsija mögé. Összeszedtem gyorsan a cuccaim és már szálltam volna ki mikor egy erős kéz gyorsan visszahúzott.

- Jól vagy? – tekintete aggódó volt, nem tudtam eldönteni, hogy tudjam le az egész beszélgetést egy ''Persze minden oké"- val vagy maradjak csendben.

- Minden a legnagyobb rendben. – mondtam halkan lehajtva a fejem. Egyből felemelte a fejem, hogy ránézhessek. Egyre jobban közeledett felém, már azt hittem meg fog csókolni, de aztán csak egy puszit nyomott az arcomra. Hirtelen fellángolt a testem és éreztem egyre pirosabb leszek amit ő is észrevett és egy elégedett mosolyt küldött felém.

- Akkor szia. – engedte el az arcom.

- Szia – küldtem felé egy halvány mosolyt, még visszanéztem rá. Kezeit kormányra helyezte és erősen megszorította azt majd lassacskán elindult és már csak én voltam meg az üres utca.

Hétvégén anyuval elmentünk tartani egy ''Csajos Napot". Végre ellazultam nem gondoltam a sulira és semmi más zavaró tényezőre.

A következő hetem viszonylag csendesen telt, sőt igazából a suli első hónapja nagyon laza volt. Észre lehetett venni, hogy már belecsöppentünk az új tanévbe és, hogy minden napra kaptunk házit, de még sem annyit, mint általában. Kicsit furcsáltuk, hogy ennyire lazán veszik már a tanítást, régen mindig oldalakat adtak fel megcsinálni, de most csak pár feladat és már készen is voltunk. Így a szeptember szépen lassan el is telt.

Kezdődött az október, újabb hónap, újabb üres lapok amelyeket mi fogunk teleírni.

Kilépve a kapun megcsapott a jellegzetes érzés, hogy már belecsöppentünk az őszbe, a fák tarkább ruhákba bújtak és levetették azokat a leveleiket melyekre már semmi szükségük nem volt.

Ráérősen sétáltam be a portán aztán valaki váratlanul a nyakamba ugrott.

- Miújság? – nézett felém boldogan Joaquin. Befelé menet csak beszélgettünk, egyre inkább összeszoktunk már. Egyik hétvégén még nálunk is aludt, anyu nagyon örült neki. Sarah, a kishúgom pedig állandóan rajta csimpaszkodott, alig hagyta békén szegényt, de nagyon örülök, hogy megismerte jobban a családom. Ahogy persze én is az övét, apukája nem rég hazajött az üzleti útról és nagyon aranyos, törődő.

- Ó, el is felejtettem, hogy ma van 2 óra énekem. Nincs kedved eljönni megnézni? – reménykedtem benne, hogy eljön. Szívesen éneklek neki, vagy vele ha úgy van.

- Hát mennék, deee... randin van – rágcsálta szája szélén.

- Teényleg? – nyitottam nagyra szemeim.