Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐭𝐢𝐳𝐞𝐧𝐡𝐚𝐭𝐨𝐝𝐢𝐤

Nem igazán érdekel amúgy, hogy van rajtam smink vagy nincs, de azért néha szeretem ha szép, hosszú feketék a pilláim.

Az iskolához érve már egészen sokan voltak. Hmm, lehet kicsit hosszabbra nyúlt az érzelgős pillanatunk.

- Néha azon gondolkodom, hogy lesz- e valaha olyan beszélgetésünk amikor egyikünk se sírja el magát. – szóltam oda neki mire mindketten csak elnevettük magunkat. – Mit mondhatnék – tártam szét a karomat. – Velem siralmasan nehéz az élet. – lőttem el ezt a rossz a viccet, de Joaquin nem találta olyan rossznak.

- Hát néha ez is kell. – jött oda hozzám és átkarolva a vállam megindultunk az épület fele.

- Jó, de ennyiszer? – töprengtem még mindig vigyorogva. – Hányszor is bőgtem el magam ebben a tanévben? – tettem fel a költői kérdést. – Ja, persze. Minden második nap. – nevettünk tovább és a körülöttünk lévők pedig lenéző pillantásokkal figyeltek minket. Hát nem mindennapi, hogy az ember reggel háromnegyed nyolckor ilyen jó kedvű.

- Sofia! – ordította valaki a hátunk mögül. Ösztönösen hátra fordultam és egy egész fiú csapat állt velem szembe, élén Joshua- val aki csak zsebre tett kézzel, mosolyogva figyelt engem. Elfelejtve, hogy Joaquin keze még a vállamon pihent, hogy többen vannak az udvaron, mint általában, és elfelejtve, hogy tegnap mennyire feszült volt közöttünk a levegő késő délután, ledobtam a táskát és elkezdtem odarohanni hozzá. Kezeim széttártam és egy nagy lendülettel elrugaszkodtam a földről és ráugrottam. Lábaim dereka köré kulcsoltam és lihegve néztem rá. – Ennyire hiányoztam? – dobott egyet rajtam, hogy megtartson.

- Hát – tűrtem el egy tincset, ami pimaszul a homlokába hullott. – ennél azért kicsit jobban. – meg se várva a válaszát csak úgy rávetettem magam az ajkaira, mint egy oroszlán az áldozatára. Először meglepődött, majd gyorsan észbe kapott és viszonozta a csókom. Hosszú másodpercek után valaki köhintett ezzel megzavarva minket. Felvont szemöldökkel néztünk az emberünkre. Egy átlagos külsővel rendelkező fiú állt mellettünk. Körülbelül 180 centiméter magas, sportos alkat, szőke, szinte már fehér haja csak úgy elvakított, szemei sötét kéken csillogtak, mosolyához hozzá csatlakoztak a kis ködröcskék. Szemeim végig vezettem rajta. Külsőre csak úgy vonzza a lányok figyelmét, aztán mélyen belenéztem a szemeibe, és ott ütött pofán az igazság. Nem minden a külső, szeme sarkában ott húzódtak azok a bizonyos ráncok, amiktől a lányok hátát végig futja a hideg. Nőcsábász, de még milyen.

- Valami gond van? – böktem ki végül. Igazat megvallva nem terveztem ezt hangosan kimondani, fejemben pedig sokkal jobban hangzott.

- Én is örülök neked. – lőtt felém egy szédítő mosolyt.

- Én kevésbé. – huppantam le Joshua karjaiból és szembeálltam a fiúval.

- Úúú, pimasz. – tett egy lépést felém. Keresztbe tettem a karjaim és álltam a tekintetét. Felém nyújtotta kezét várva, hogy én is hasonlót cselekedjek. – Elijah vagyok. – ejtette le a kezét beletörődve, hogy én ugyan nem fogok vele kezet.

- Jó. – szólaltam meg végül. – Nem mintha kérdeztem volna. – flegmáztam tovább és a körülöttünk lévő fiúk csak visszatartott mosollyal követték az eseményeket.

- Nem tetszik nekem, hogy ennyire bunkó vagy. – tett felém egy újabb lépést és kezét már derekamra helyezte volna, viszont őt beelőzte egy másik. Felnéztem a mögöttem állóra, aki szúrós szemmel figyelte az előttem álló fiút. Pontosabban Elijah- t.

Joshua már szólalt volna be, de újból beelőztem. Én már csak ilyen előzgetős vagyok.
– Nem tetszik a közelséged. – vágtam vissza ahogyan csak tudtam. Kezeim magam mellé helyeztem, és vettem egy mély levegőt. – Ötig számolok, hogy eltűnj a szemem elől, mert kezdesz az agyamra menni. – és bennem egyre jobban csak felgyülemlett a harag. Kezeim ökölbe szorítottam, amit a fiúk is észrevettek, Joshua csak megszorította kicsit a derekam, hogy kapcsoljak, de nem igazán sikerült. Elijah kezemet észrevette és a mosoly még jobban elterült az arcán. Eddig bírtam, lendítettem az öklöm, ami a fiún kötött ki. Egyszerű pofont akartam, de nem bírtam megállni. Szinte láttam a szemében azokat a lányokat, akiket valaha is bántott, ezt egyik sem érdemelte meg. Ő csak elterült a földön a fájó ponthoz kapott. Bűntudat helyett pedig csak a jókedv uralkodott rajtam. Tudtam, hogy megérdemelte. Viszont azt is tudtam, hogyha nem iskolában lennénk már rég nekem esett volna, és azt is kinézem belőle, hogy megüt. Leguggoltam hozzá, eltűrtem a homlokából a haját (ennyi kedveset tegyek érte legalább), és csak felkuncogtam.
- Tudom miket tettél azokkal a lányokkal, és kívánom, hogy az élet milliókkal többször adja vissza. Látod mennyire el tud uralkodni rajtam a düh. – most már ő is engem nézett, kíváncsian várva a válaszom. – Szóval nagyon szépen kérlek, hogy ne hergelj többet. – mosolyogtam rá gúnyosan. Felálltam és akkor csapott pofán a valóság. Akik az udvaron voltak mind körénk álltak és kíváncsian követték az eseményeket. Szám elé kaptam a kezem, és Joshua felé fordultam, aki szintén döbbenten figyelt ránk. Forogni kezdett velem a világ, a szívem vadul vert és elkezdtem izzadni. Lábaim feladták a szolgálatot és éreztem, hogy hamarosan a földdel találkozom, de két erős kar gyorsan elkapott. Ő volt, persze, hogy ő. Ki más? Lassan letérdelt a földre, és ölébe fektetett. Simogatni kezdte az arcom mire a vadul dobogó szívem egyre lassabb tempóban pumpálta a vért az ereimbe.

- Engedjetek már oda! Nektek nincsen órátok? – lökdösődött az igazgató. Hozzánk érve tágra nyíltak a szemei, szerintem nem merte elképzelni, hogy egy fiú és egy lány között milyen konfliktus történhetett. Egy fiú vérző szájjal a földön feküdt, és nem messze tőle egy lány, aki az ájulás szélén állt. Megköszörülte a torkát és neki kezdett. – David! – nézett az egyikre. – Oliver! – nézett a másikra. – Kísérjétek el Elijah- t az orvosiba, és valamelyőtök hozzon egy pohár hideg vizet az irodámba. – guggolt le végül hozzám az igazgató, rátette a kezét homlokomra és fájdalmasan lehunyta szemeit. – És egy lázmérőt! – ordított a fiúk után. – Jaj, Sofia. Mit kezdjek veled? – tette fel a kérdést (gondolom magának), és Joshua felé fordult. – Fel tudnál vele jönni az irodámba? Beszélni szeretnék vele. – fejezte ki magát kicsit fenyegetően minthogy kedvesen. A fiú csak bólintott, majd segített lábra állni én pedig átkaroltam a vállát, hogy valami stabilba kapaszkodjak.

Mielőtt elindultunk volna csak maga felé fordított (addig az igazgató már elhúzott, persze majd követjük végülis én alig állok a lábamon). Kezei közé fogta a fejem én meg próbáltam olyan helyet keresni rajta, amibe belekapaszkodhatok. HALÓ! AZ EGYENSÚLYOM ELHAGYOTT! – Többé ne csinálj ilyet! – nézett rám mérgesen. – Kérlek! – tűnt el egy másodperc alatt a düh a szeméből. Nagyot nyelve csak bólogattam és elfordultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Pechemre államat megfogta és maga felé fordított. – Egyáltalán miért csináltad ezt? – tekintete rögtön átváltott aggódóra. Majd' megszakadt a szívem, nem akarom így látni, nem akarom, hogy a szemében egy vadállatnak tűnjek.

- Nem tudom. – próbáltam visszatartani a könnyeim. Erről beszéltem! Nem telik el úgy egy nap, hogy ne sírnék. Ez biztos a tükör hibája amit eltörtem nyáron. Akkor a következő hét évem is így fog telni? Jó lesz, jó lesz.

Nagyot sóhajtva áttette a kezem a vállán és elindultunk az épületbe. Mondjuk egyszer majdnem elaludtam. Felbotorkálva a lépcsőn már csak az igazgató irodájáig kellett elsétálni.

- Na már nincs sok vissza. – szólalt meg és az irodáig újabb kínos csend. Belépve az igazgató nem volt ott. Összenézve csak megráztuk a fejünket és leültünk az asztallal szembe lévő két székkel. A két szék egymás mellett volt, Joshua pedig kicsit egymással szembe fordította őket. Nekem segített leülni, aztán ő is helyet foglalt velem szemben. Én a szék támlájának dőlve rágtam a körmöm, ő pedig előttem a térdeire támaszkodva figyelt engem. -Ne rágd a körmöd. – mondta lágy hangon és elvette a számtól a kezem.

Éééés itt is a következő rész! <3