Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐚𝐫𝐦𝐢𝐧𝐜𝐧𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤

Megtaláltam azta nőt, aki majd erőt ad nekem, Úristen.

Ez idő alatt, miközben bent ültem vele egy autóban kezdtem jobban megismerni és kezdtem felengedni mellette. Nem az volt, hogy aggódtam mit gondol rólam, egyszerűen csak éleztem vele lenni, és megtaláltam benne azt, akit már régóta kerestem. Egy embert, akinek korlátok nélkül beszélhetek mindenről, aki nem néz le téged egy- két hibádért, hanem megbeszéli veled a dolgokat és nem felfújja. Lehet nekem is ezt volna csinálnom Joaquin- nal, nem otthagyni, mikor neki sem stabil a háttere, hanem megbeszélni, hiszen csak jót akart nekem...
- Min agyalsz annyira csajos? – fordult felém érdeklődve mert valószínű már egy ideje csöndbe lehettem. Hupsz.
- Jaa, semmin. Csak úgy elkalandoztam.
- Joshua? – szinte éreztem a hangjában a félénkséget, hogy alig merte feltenni ezt a kérdést.
- Is.
- Remélem nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Ígérd meg, hogy nem. – helyezte rám aggódó íriszeit.
- Nem. – kuncogtam fel kínosan.
- Megjöttünk. – állt meg a házam előtt.
- Köszi a fuvart. Meg úgy... mindent. – mondtam neki miután kiszálltam a kocsiból és odaálltam az ő ablakához.
- Ez természetes. Bármikor jöhetsz, ha baj van, vagy beszélni akarsz. Vagy ha csak kell egy társaság.
- Nagyon köszi. – érzelegtem
- Na jóéjt. – indította be az autót és másodpercek alatt eltűnt az utcából.
Halkan léptem át a küszöböt és próbáltam minél halkabban felmenni a szobámba, de mielőtt beléptem volna az ajtómon egy kislány hangja ütötte meg a fülemet.
- Sofia? – szólt hozzám én pedig felkapcsolva a folyosó lámpáját odaléptem hozzá.
- Én vagyok, szia.
- Hogy- hogy ilyen későn jöttél? Hol van Joshua? – ásított egy nagyot.
- Őőő neki most dolga van, haza kellett menni. – mosolyogtam rá könnyeimmel küszködve. – Most menj vissza aludni, mert reggel el fogsz aludni, és tudod anya nem szereti, ha későn kelünk. – simítottam puha arcán, amitől engem az otthon melege járt át.
- Oké, jóéjt So-so. – köszönt el én pedig becenevem hallatára akaratlanul is elmosolyodtam.
- Jóéjt Sarah. – suttogtam tulajdonképpen a levegőnek és megfordulva tengelyem körül elindultam a szobámba. Az ágyam ugyanúgy össze volt túrva mint reggel, íróasztalomon szanaszét voltak a füzetek és álltam én ott a szoba közepén ugyan úgy szétszorva mint a dolgaim.
Nagy levegőt véve ledobtam a cuccaim elmentem a fürdőbe és próbáltam rendbe hozni magam. Legalábbis látszatra. Felengedtem jó meleg vízzel a kádat, hajamat fejem tetejére kötöttem és szépen lassan leengedtem magam a vízbe. A meleg víz teljesen átjárta a testem és ujjaimon a bőr percről percre ráncosabb lett.

Hétvégém az úgy elrepült, hogy észre se vettem és már itt vagyok hétfő reggel egyedül sétálva az útszélén iskolába menet. Beérve a kapun csak özönlöttek a diákok és a szünet közeledtével egyre jobban kezdtek megőrülni. Gyorsan szedve a lépteimet próbáltam kerülni a bámuló szemeket és minél hamarabb felérni a terembe, csakhogy a tervem, mint mindig most se jött össze mert miközben sétáltam elkezdtem körbe nézni az udvaron és mikor fordultam vissza beleütköztem egy fiúba.
- Áh, Sofia. Pont téged kerestelek – szólt hozzám Elijah és kezemnél fogva elrángatott az épület hátsó részéhez. – Hallottam a nagy hírt. Romeo eleresztette magát és lecserélt. Milyen kár, de legalább hamarabb teljesül az én kívánságom. – lökött neki a falnak és utamat elállva fejem mellé helyezte két kezét. – Te és én.
- Ha fizetnének se mennék a közeledbe, undorító vagy. – köptem felé szavaim mire ő egy laza mozdulattal pofon vágott. Felszisszenve kaptam oda a fájó ponthoz és szememet összeszorítva koncentráltam arra, hogy egy könnycsepp se buggyanjon ki.
- Nélküle már nem vagy olyan nagy szám, igaz? – hangjából csak úgy áradt a gúny. Felnevettem, mint egy őrült és ráemeltem tekintetem.
- Nem kell nekem ide támasz, hogy megalázzalak. Magadnak. Okoztad. A múltkor. Bár, ha belegondolok nem. Nem tudhattál arról, hogy milyen vagyok, hogy dühkezelési problémáim vannak és egyik pillanatban még aranyos, visszahúzódó lány vagyok, a másik pillanatban pedig a puszta nézésemmel is elűzlek. Neem. – nevettem a képébe. – Nem kell nekem magam mögé hadsereg, elég, ha olyan pillanatomban találsz meg... És kezded megint kihúzni belőlem azt a pillanatomat. – mondtam a képébe és hirtelen felismerésből elbizonytalanodtam. Nem tudtam elhinni, hogy ezeket a szavakat az én szám hagyta el. Csak a fiú egyre gyorsabban fel- le emelkedő mellkasára tudtam koncentrálni és felnézve rá láttam a szemében azt a mérhetetlen nagy dühöt és már újabb pofont készült adni mikor hangokat hallottunk.
- Igen. és láttad az arcát mik- állt meg mellettünk egy (ha jól számoltam) hét fős fiú társaság. Elnézve őket ők voltak a cigis banda. Legalábbis az egyik. – Elijah? Te mit csinálsz itt Joshua nőjével? – szólalt meg az egyik és beleszívva cigijébe továbbra is kettőnkön járt oda- vissza a szeme.