Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜𝐯𝐚𝐧𝐡𝐚𝐭𝐨𝐝𝐢𝐤

- Majd beszélek vele. – kapta ki kezemből Joshua a telefont.

– Heló, Joaquin egyik barátja vagyok. – kezdte el a fiú a hangok pedig egyre tompábbak voltak és csak az előttem fekvő Joaquin-ra tudtam figyelni. Újrajátszódtak bennem, azok a percek mikor apa balesetezett. Meghalni készült egy részem. Felfoghatatlan pillanat volt, és még most is nehezen hiszem el, hogy tényleg itthagyott. Néha azt akarom, hogy az egész valami hülye vicc legyen és újra feltűnjön, hogy még itt van. De az túl abszurd lenne.
- Rendben, mindenképp vigyázunk rá. – mondta Joshua és letette a telefont. – Délután eljön érte, most bent van az apjával, intenzívre vitték és nem a legjobb az állapota, de reményednek benne, hogy javulni fog. – simít végig a hátamon én pedig szaggatottan fújom ki a levegőt.
- Nem akarom, hogy ő is úgy veszítse el az apját, mint én annó. – nézek át az ágyra. Joshua csak magára döntött és nyugtatásképpen simogatta a hátam. Ha most nem lenne itt kétlem, hogy képes lennék nyugodt maradni. Az ágyon mocorgást vettünk észre én pedig azonnal odaugrottam. Joaquin rám emelte tekintetét és csak halványan elmosolyodott.
- A frászthoztad rám, te idióta. – böktem oldalba, amitől megugrott.
- Bocsánat. – nevetett fel erőtlenül és kezét fejére emelte. – Szétrobban a fejem.
- Nem csodálom. – néztem rá megrázva a fejem. – Mi tudsz apukádról? – muszáj vagyok bevetni ezt a kérdést.
- Késő este hívott minket Karen, hogy apa összeütközött egy furgonnal. A fővárosiba vitték, szóval esélyem se volt elmenni hozzá, mert túl messze van. De ott akarok lenni, nem szeretnék lemaradni semmiről. – ült fel hirtelen és azzal a lendülettel nyomtam visszaa a helyére.
- Anyukád jön érted délután, addig pihenjél. Hozunk neked valamit enni. – kiléptünk a kórházból és arcomba csapott a téli szellő. A közelben lévő pékségbe mentünk, de belépve szemünk elé tárult több ember is. Nem volt kicsi a pékség, és nagyon sok válogatni való volt, plusz meleg is volt bent, úgyhogy nagyon sokan jöttek be csak, hogy picit megmelegedjenek. Beálltunk a sorba és reménykedtünk, hogy hamar sorra kerülünk. A zsebem mélyén rezegni kezdett a telefonom én pedig nagy nehezen előhalásztam azt.
- Igen? – szóltam bele elsőként.
- Tudtok valamit Joaquin- ról? – kérdezte aggódva Félix.
- Nem rég ébredt fel, délután jön érte az anyja, az orvos nem volt hajlandó bármit is mondani, de szerintem azért ájult el mert tegnap óta nem evett.
- Bemehetek hozzá?
- Persze, most úgyis kijöttünk a pékségbe kaját venni neki. – időközben sorra is kerültünk és Joshua kikérte a pék árukat. Elköszöntünk az eladótól és visszaértünk a hidegbe.
- Nem mondott neked semmit? – kérdezte Félix még mindig a másik oldalról.
- Nem. Mit kellett volna? – húztam fel az egyik szemöldököm, bár ő ezt nem láthatta.
- Tegnap kicsit összekaptunk. – harapta el az utolsó szót.
- Istenem. – dörzsöltem meg orrnyergemet. – Jólvan, inkább gyere. – meg se várva válaszát kinyomtam a telefont.

Visszatérve Joaquin- hoz, a fiú már felült az ágyon és falnak támasztva a fejét a fehét plafont bámulta. Elmesélt mindent, teljesen letört a hír hallatán és egész éjjel forgolódott, sírt, aludni meg fél órát se tudott. Képtelenségnek tartotta, hogy pont most jött ez a borzalom és semmit se tudott tenni, hiszen az apja körülbelül százhúsz kilométerre van tőlünk, eszméletlenül a fővárosi korházban, ahonnan semmi bíztatót nem mondtak eddig csak azt, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy Kornelius felébredjen.

Akármennyit is hibázott, tett meggondolatlan dolgokat, az ő élete is fontos és túl kell élnie, hogy itt lehessen a gyerekei életében.

Késő délután megérkezett az anyuka is. Szemei alatt szürke, már-már fekete karikák húzódtak, arca fel volt puffadva, szempillái össze voltak ragadva, szája lefele görbült, a mellette lévő, kezét szorongató kislány arca pedig a félelem minden oldalát tükrözte. Becsapva maguk után a kocsi ajtaját, végignéztem, ahogy kihajtanak a kórház parkolójából és eltűntek a többi autó között.

- Gyere, menjünk. – tolt meg Joshua a hátamnál és a kocsija fele irányított. A nap fénye a kocsiról visszaesve kivilágította a szemünk, a fekete festék csak úgy csillogott, beülve az ülés beszippantotta a testem és, amint beindult az autó már fázni se fáztam annyira.

Estefele Joaquin leinformált, hogy az apja felébredt és a jelek szerint minden jól alakul, a bal karja eltörött, a jobb bokája kificamodott, a bordái épp, hogy megúszták és az arcán is csak pár horzsolás látszik. Kornelius elmondása szerint a másik kocsi meggondolatlanul akart előzni a kanyarban és későn reagálta le, hogy a másik sávból meg jönnek és így történt meg a baj. Joaquin jobban lett, evett eleget, anyukájának és a kishúgának is segített picit rendberázódni, Kornelius párjával pedig nyugtatás képpen kicsit elbeszélgetett, hogy oldja a kettőjük közötti feszültséget.

Egy hosszas levegőt kifújva dőltem el az ágyamon és egy megnyugvó érzés szaladt át rajtam mikor realizáltam, hogy péntek van.Fáradtan lehunytam a szemem és hagytam, hogy a puha ágyam és a sötét szobám álomba nyomjon.

- Sofia, az Isten áldjon meg! Csinálj már valamit azzal a telefonnal. – rontott be anya a szobámba és húzta szét a függönyöm, ahonnan egyből beszökött a fény a szobámba és vakítóan talált meg engem. Hunyorogva nyúltam a telefonomért és mint, akit kilőttek volna úgy ugrottam ki az ágyból. Fél tizenegy, Chaitlyn meg már hatodjára hív.
- Végre már, azt hittem sose veszed fel. – szólt bele csiligelő hangjával.
- Kicsit elaludtam. – mondtam rekedtes hangon.
- Azt észrevettem. – horkantott fel a telefon másik oldalán. – Mindegy. A lényeg, hogy most szálltunk le. Úgy másfél óra és otthon vagyok. – magyarázta el a tervét én meg körbenézve a szobámba rá kellett, hogy jöjjek: Sürgősen takarítanom kell. Elköszönve a lánytól szuper gyorsasággal öltöztem át, rendbetettem magam, ettem pár falat reggelit és visszasprintelve a szobámba átgondoltam, hogy mit merre és hogyan kéne rendeznem. Rápillantottam az órámra.
- Hát, csak lesz ebből valami. – dörmögtem orrom alatt és nagy levegőt véve nekiálltam.

Hát hamarosan már tényleg elérjük a könyv végét, hiszen nincs sok vissza Sofia történetéből.