Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐨̈𝐭𝐯𝐞𝐧𝐡𝐞𝐭𝐞𝐝𝐢𝐤

A többit majd megoldom.

Eddig megoldottam, most sem lesz másképp. Éppen töröltem meg zsebkendővel az arcom mikor valaki hirtelen lehuppant mellém. Felnéztem és Joaquin aggódó szemeivel találkoztam. Nem kellett mondanom semmit, látott mindent, tudja miért sírok. Vállára hajtva fejem ölelt át és próbált nyugtatni.
- Annyira fáj. – suttogtam magam elé.
- Tudom... tudom. – ott ültünk fél órán át a lépcső alján és próbáltam magam lenyugtatni. Próbáltam elterelni a figyelmem a színpadon történtekről, de egyszerűen nem ment. – Gyere, menjünk a mosdóba megmosni az arcod.
- Nem mehetnénk inkább haza?
- Menjünk. – eltakarva az arcom, hogy ne lássanak mások sétáltunk ki az iskola kapuján majd bepattanva az autóba egyenest hazamentünk.
- Ne jöjjek át egy kicsit? – fordult felém a kormányon támaszkodva és tényleg láttam rajta, hogy nagyon aggódik és segíteni akar.
- Nem, most... Most inkább egyedül lennék. – bólintva csak egy gyors puszit nyomott az arcomra és ezzel el is tűnt az utcában. Félénken léptem át a küszöböt és reménykedtem abban, hogy nincs itthon senki. Már kezdtem tényleg azt hinni, hogy nincs itthon senki mikor anya jött le a lépcsőről.
- Hát te, hogy- ho- kidülledt szemmel nézett mikor meglátta az állapotomat. – Mi történt? Mi a baj? – jött oda hozzám egyből és kezei közé vette arcomat.
- Én csak. Tehát. Joshua. Megcsókoltam. És- Nem k-kellett volna. És- itt már nem bírtam a szípogást és újabb keserves sírás jött rám.
- Jólvan, semmi baj. – húzott magához én pedig rádöntöttem fejem a vállára.
- Miért nem tud az életben egyszer összejönni valami?
- Hidd el hamar helyre fog jönni minden. – simogatta a hátam, de egyszerűen képtelen voltam lenyugodni.
- So-so? – hallottam anya mögül egy hangot mire én, amilyen gyorsan csak tudtam megtöröltem a szemem és színleltem, hogy minden oké.
- Tessék? – léptem el anya mellől és a kislány elé guggoltam.
- Miért sírsz?
- Jaj, én nem sírtam, csak... Csak allergia. Nem tudom mitől lehet, majd megnézetem. – erőltettem felé egy mosoly félét, amit szerencsére mindig elhisz.
- Nem jössz fel velem játszani?
- Nem most...Most felmegyek a szobámba, van néhány elinézni valóm. Majd máskor játszunk, oké? – simítottam végig arcán és próbáltam az erős nővért mutatni neki. Csak bólintott egyet és felfutott az emeltre én meg egy hosszú ideig bent tartott levegőt engedhettem ki.
- Nagyon erősnek mutatod magad a húgodnak, és bízom benne, hogy majd példát vesz rólad. – jött mellém anya.
- Hát azt én is remélem. De most tényleg felmegyek, muszáj pihennem egy kicsit.
- Ahogy gondolod, de tudod ha bármi van szólhatsz.
- Tudom, anya – mosolyogtam vissza rá a lépcső alján és ezután felrohantam a szobámba. Csak álltam ott a szoba közepén és néztem ki a fejemből. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, emészett belülről az összes Joshua- hoz vágott bunkó megjegyzésem. Emésztett a tudat, hogy egyáltalán képes voltam vele szóba állni szeptemberben. De leginkább az emésztett, hogy én minden egyes percet élveztem, amit vele töltöttem. Csak felsóhajtva magamhoz fogtam egy könyvet, kisétáltam a kis teraszomra és késő délutánig ott olvastam.

Két hét. Ennyi idő telt el a sulis nap óta plusz még utána való hét mikor már visszatértünk a szünetről. Túloznék, ha azt mondanám sok programom volt. Egész nap bent feküdtem a szobámba, sorozatot néztem, aludtam, néha kisétáltam a levegőre, de az a két perc elég is volt. Joaquin párszor hívott, hogy menjünk el valamerre, de mindig nemet mondtam rá. Fájt, hogy így viselkedek vele, de nem tudtam magam rávenni arra, hogy emberek közé menjek. Félix is keresett, hogy miújság velem, nagyon el vagyok tűnve, Darren is kérdezősködött felőlem, csak az az egy ember nem, akit igazán vártam. Tudom, hogy én küldtem el, én akartam végleg véget vetni az egésznek, de bennem volt az a kis remény, hogy milyen jó lenne, ha...

Suli első hetében szinte feltűnés mentesen mentem végig a folyosón, lehajtott fejjel, álmos arccal és elfáradt testtel. Csak legyen vége ennek az időszaknak.
Hétfő van. Megint. És ezt még egy pár hónapig el kell tűrnöm. Éppen léptem ki a portáról mikor egy kar félrehúzott.
- Mivan veled mostanában? – nézett rám Lara felhúzott szemöldökökkel és érdeklő tekintettel.
- Semmi. Jól vagyok. – és én komolyan azt gondoltam, hogy elhiszi? Még a hangom is berekedt.
- Na ne hülyéskedj Sofia, még a hülye is észreveszi, hogy magadba vagy fordulva. Bökd már ki.
- Mondom sem-
- Jó, értem. Joshua. – nézett el vállam felett és én is követve tekintetét megfordultam tengelyem körül, hogy lássam kit is nézünk. Kár volt, amint megfordultam Joshua méterekkel alrébb, egy fiú társaságból kilógva nézett felénk és valószínűsítem, hogy elbambult, mert amint Lara intett neki, mint aki felkelt a bámészkodásból, vissza se köszönve a mellettem lévő lánynak visszafordult a haverjaihoz.
- Húú, ti aztán tényleg fasírtban vagytok. – ámult és bámult tátott szájjal.
- Nem. Nem vagyunk. Csak lezártam kettőnk között azt, amit már rég lekellett.
- Hóóó-hóóó-hóóó. Miről is beszélsz pontosan?
- Hát arról, amit akkor is folytattunk miután szakítottunk.
- Már bocs, de nem értelek. – tette keresztbe kezeit és szúrósan nézett rám. – Ha azután is folytattátok, mint "barátok" – rajzolt macskakarmokat a levegőbe. – akkor a nyakamat rá, hogy mindketten ugyanúgy éreztek még a másik iránt. Komolyan mondom, rosszabbak vagytok mint egy házaspár. – emelte fel a fejét az ég felé és csak mutogatott, hadonászott én pedig álltam ott mint egy idióta megvárva míg befejezi.
- Jó, de... Nem tudok meg-
- Sooofiiaaaa, elég legyen. Meddig akarod még azt mondogatni, hogy nem bízol meg benne? Most szépen szedd elő az agyacskádat, és gondold át azt a bizalom dolgot minél hamarabb mert ha nem esküszöm átkot szórok rátok. – kezdett el hátamnál tolni ki az iskola kapuja fele. Egyszer csak abbahagyta és miután megveregette a vállam odasétált Joshua csapatához és megtámaszkodott a fiú vállán.
- Lara! – kiabáltam oda neki. – Köszönöm. – mosolyogtam rá és ezzel jobb kedvre derítve önmagamat.
- Ugyan. Ezért vagyok. – rántotta meg a vállát és ő is egy mosolyt küldött felém. Mielőtt visszafordultam láttam Lara feje fölött, ahogy Joshua féloldalasan rámpillantott, de nem foglalkoztam vele hanem elindultam. Otthonom helyett Joaquin- hoz. Sétálok fel a kislépcsőn a kapuhoz mikor egy szürke autó lefékez a ház előtt. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, hogy mégis kié az autó, viszont a következményekre nem álltam készen