Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜𝐯𝐚𝐧𝐚𝐝𝐢𝐤

– fejeztem be a szövegelést Joshua pedig csendben állt velem szemben.

– Mondj már valamit. – suttogtam a lehető leghallkabban, de mind tudjuk Joshua Davis- nek van a legjobb hallása. Még mindig nem mondott semmit csak állt és nézett maga elé. Kicsit feszülten éreztem magam ezért lassan távolodva tőle lekaptam a fogasról egy pulcsit (bízva abban, hogy az övé) és kilépve az ajtón mélyen beszívtam a hideg levegőt. Annyira kipirult az arcom a meséléstől és a kis idegességtől, hogy azért jól esett mikor a hideg megcsapott. Csak elmeredtem a távolban és hosszú percekig a gondolataimba merülve néztem a sötétségben mikor hátulról hirtelen két erős kar fonódott körém. Arcát nyakamba fúrta és csak állt ott mögöttem, átölelve egy ideig.
- Phsaj-mha-lom. – morogta, de azért ki tudtam venni a szavait.
- Mit?
- Hogy ilyenen mentél keresztül.
- Ó, rég volt az már. – rántottam egyet a vállamon, amitől neki ugrott egyet a feje. Csak ne röhögd el magad Sofia, ez nem az a helyzet. – Elmondtam, mert előled nincs miért titkolnom, de ne is hozzuk fel többet, ha lehet.
- Maradjon a mi titkunk. – emelte fel a fejét és állát a vállamra tette.
- Maradjon. – suttogtam ő pedig még erősebben tartott magánál, mint aki fél, hogy elszakítanak tőle.
- Nem megyünk be? – nem szóltam semmit csak felé fordultam, apró puszit nyomtam a szájára és befelé indultam.
- Csinálok valami kaját. – néztem hátra a vállam fölött és láttam őt elmosolyodni, amitől én is ejtettem egy apró mosolyt.

Fél órával később már fent voltunk a szobájában, ahol tömtük magunkba az ételt miközben valami érdekes filmet néztünk, amit találtunk az egyik csatornán.
- Fú, ez tuti megcsalja, azért nem veszi fel a telefont. – mondta teli szájjal a mellettem ülő fiú.
- Tapasztalat? – haraptam rá alsó ajkamra, hogy visszafogjam a nevetésem, miközben ő lassan felém nézett.
- De humoros vagy így újévkor. – mondta tettetett sértődöttséggel.
- Sajnálom muszáj volt. – bukott ki belőlem végül az ördögi kacajom.
- Nem vagy vicces. – mondta fapofával, amitől mégjobban nevetni kezdtem végül már ott tartottam, hogy majdnem félrenyeltem az ételt ezért letettem a tányérom az éjjeli szekrényre és tovább fetrengtem az ágyon. – Te beteg vagy. – nevette el végül ő is magát és letéve a tányérját megragadta mindkét karom és felhúzott az ölébe.
- Istenem, hogy tudsz ilyen pofákat vágni? – törölgettem le a könnyeimet és még mindig nevethetnékem volt. Ránéztem a velem szembe lévő fiúra, aki csak arra várt, hogy végre befejezzem a saját magam szórakoztatását.
- Befejezted? – kérdezte, de egyáltalán nem volt benne semmi gúny.
- Majd még folytatom. – fejeztem be most már tényleg és rádőltem a mellkasára karommal pedig derekánál átöleltem.
- Tényleg megcsalta. – horkantott fel cinikusan és inkább kinyomta a tévét. Átölelte a derekamat és fejét enyémen pihentette.
- Hiányzott ez az érzés. – motyogtam.
- Nekem is. – sóhajtott egy nagyot majd elkezdte simogatni a hátamat. – Soha többet nem engedlek el. – mondta mire én automatikusan elmosolyodtam, amit persze ő nem látott. Nem válaszoltam semmit csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

Reggel elmondhatatlanul kényelmesen keltem és kidörzsölve az álmosságot a szememből végre kinyitottam a szemem. Egy árva napsugár se zavart bele a reggelembe, ami már egy plusz pont ennek a napnak. Másik oldalamra fordulva szembetaláltam magam Vele, ahogy még békésen sunyókál, vagyis azt hittem.
- Emlékszel mikor először aludtam nálad és másnap reggel ugyanígy figyeltél engem, mint egy rossz kukkoló? – szólalt meg hirtelen reggeli, rekeddtes hangon.
- Rosszabb vagyok, mint egy kukkoló. – mondtam nevetve és kikeltem az ágyból. Vagyis akartam, mert ő erősen visszarántott és magához ölelt. Hát innen se szabadulok egy könnyen.
- Hova mész még?
- Nem tudom, mondjuk pisilni meg arcot mosni? – mondtam mire csettintett egyet nyelvével és máris elengedett. Szóval így indult a reggel, meg tudnám szokni.

Csak úgy pörögtek a napok és már mehettünk is vissza az iskolába. Marha jó. Ébresztőmet kinyomva ültem fel az ágyon és próbáltam egy kicsi életet gyűjteni magamba.
- Legalább a szemeim hadd nyissam ki. – motyogtam magamnak és mintha meghallottak volna engem a fentiek egy rohadt napsugár szúrt szemen.
- Jó, értem. Azért kössz a segítséget. – lebattyogtam a lépcsőn, sehol senki. Nagyszerű, jobban nem is indulhatna a reggel.
Miután elfogyasztottam a reggeli kávém próbáltam összedobni magamnak valami normális kinézetet, amivel arra jutottam, hogy a hajamat felcopfoztam, enyhe sminket dobtam magamra (ami szempillaspirálból és egy ajakápolóból állt, hű kreatív) és ruhának egy szürke hosszúujjút vettem fel, amit betűrtem a fehér, szakadt farmerembe és egy fekete csizmával zártam le a kinézetem. Mármnit a bentit. Kintre meg eszkimónak öltözök.
Hallottam egy ismerős dudát, amitől nagy mosoly szökött az arcomra ezért magamra rántottam a barna szövetkabátom, a csinos kis fülvédőm és felkapva a táskámat már ki is rontottam a házból.
- Mivan mi lelt téged, hogy ennyire fel vagy pörögve kora reggel? – érkezett a pajkos kérdés én meg elengedve a fülem mellett rávetettem magam és egy hosszú reggeli csókkal köszöntöttem. Eltávolodva tőle jobban szemügyre vettem a mai kinézetét és elégedetten bólogattam.
- Ez igen, ezz igeen. – haraptam bele alsó ajkamba, amitől csak felnevetett.
- Úgy teszel, mintha nem néznék ki ilyen jól minden nap. – hopp, ott röpül a nagy egó, el ne találjon valakit.
- Igazad van, ma kicsit leadtad magad. – húztam el a számat. – Lehet inkább gyaloglom, ne is nézz rám addig, amíg így nézel ki. – fordultam el drámaian ő meg felhorkantva visszahúzott és megborzolta a hajam.
- Ígyis úgyis bejövök, nem mindegy?
- Lebuktam. – vigyorogtam rá és már bent is ültem az autójában.