Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜𝐯𝐚𝐧𝐡𝐚𝐫𝐦𝐚𝐝𝐢𝐤

– nézett rám kedvesen én pedig próbáltam befogadni az újabb információkat.

Miért nem mondtad eddig, hogy ismerted? – ültem le az asztalhoz.
- Igazából el akartam. Tényleg, de egyszerűen nem jutottam szóhoz mikor megláttalak. Nagyon hasonlítasz rá és ezzel mindig eszembe juttatod. – ajkai megremegtek és csak a földet pásztázta.
- Elmeséled nekem kérlek, hogyan lettetek legjobb barátok? – aprót bólintott majd belekezdett.
- Körülbelül öt éves lehettem mikor új szomszédok költöztek mellénk. Eleinte csak az udvarunkból figyeltem az újonnan érkezőket mikor megláttam a teraszukon egy kisfiút futkározni. El voltam képedve, hogy milyen helyes kisgyerek volt és annyiszor leskelődtem utána a következő hetekben, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tekintetünk összetalálkozott. Meredten álltam a két udvart elválasztó kerítésnél és, amint megindult felém én fogtam magam és berohantam a házba. Idegesen futottam a szobámba és takaró alá bújva próbáltam megnyugodni. Így visszagondolva nem is tudom mitől ijedtem meg annyira. A lényeg, hogy mikor a továbbiakban kimentem az udvarra mindig lehajtott fejjel járkáltam föl- alá. Ennek pedig az lett a következménye, hogy egyszer el is estem. Nagy mákom volt mivel ő kint volt a szüleivel az udvaron épp bográcsoztak és felfigyeltek az esésemre. Ekkor egyből kiabáltak át anyukáméknak, hogy jöjjenek ki, mert elestem, megsérültem a te apád meg mit sem törődve azzal, hogy milyen magasan volt a kerítés és bármelyik kiálló drót felsérthette a bőrét fogta magát, átmászta azt és odafutott hozzám. Segített felállni, leporolta a ruhámat és az ő pólójának ujjával letörölte a vért a lámabról. Ekkor volt ő pár hónappal idősebb nűlam, én pedig felnéztem rá. Ettől a pillanattól fogva az összes szabadidőnket együtt töltöttük, ha kellett még az éjszaka alatt is kiszöktünk egymáshoz, hogy beszámoljunk az éppen aktuális pletykákról. Nagyon hamar összebarátkoztunk, még a szüleink is közelebb kerültek egymáshoz és rengeteg közös programban vettünk részt. Apád volt az az ember, aki akkor is mellettem állt mikor senki más, vele szereztem kiskorunkban sok új élményt és volt mikor nem is aludtunk, annyira bele voltunk feledkezve a közös programunkba. Együtt jártuk ki az általánost, és ha kellett mindenben megvédett, szinte már úgy kezelt mintha a kishúga lennék. Én se tekintettem rá másként, mint egy testvérre, akit mindig akartam. Voltak veszekesédeink. Nagyon sok, megszámlálhatatlan. De melyik barátságban nincsenek? Mégis ott voltunk egymásnak. Ott volt az első szerelemi vallomásomnál mikor a fiú elutasított ő pedig behúzott neki egyet és elkísért engem a fagyizóba miközben próbált megvígasztalni. Ott volt akkor mikor megpróbáltam gördeszkára állni, ami kicsúszott alólam és lehorzsoltam a könyököm, ő pedig addig segített és tanítgatott, amíg nem sikerült segítség nélkül ráállnom arra és menni is vele. Ott volt mikor megkaptuk a levelet, hogy egyikőnket se vettek el az álom középiskolánkba, de nem voltunk szomorúak, mert megbeszéltük, ha az első helyre nem vesznek fel, akkor a második helyre mindketten ugyanazt az iskolát jelöljük meg. Először csak egy SOS sulinak gondoltunk, meg az az iskola inkább a zenészettel foglalkozott és úgy voltunk vele, ha nem vesznek fel az elsőre milyen jó buli lesz már zenész suliba mennünk. És oda együtt is mentünk, egy helyen kezdtük a gimit és, ahogy teltek a hónapok egyre szorosabb lett a barátságunk, és ott tartottunk, hogy minden egyes titkunkat megosztottuk egymással. Aztán elérkezett az érettségi. Hosszú hónapokon mentünk keresztül, néha együtt készültünk a vizsgákra, néha pedig egymásról is megfeledkeztünk és nem láttuk egymást napokig főleg mikor már csak pár hét volt vissza az érettségiig. Nem arról volt szó, hogy megromlott volna a kapcsolatunk, csupán annyi történt, hogy mindkettőnknek voltak céljaik és ez rengeteg tanulásba fájt. Mikor túllettünk a vizsgákon egyszerre rontottunk ki az iskolából és egymás karjába borulva elkezdtünk zokogni. Olyan teher esett le a vállunkról, amik miatt nem beszéltünk annyit. Emlékszem, ekkor volt egy olyan pillanat, hogy kijött egy lány hozzánk és elkezdett vele veszekedni, hogy képes engem választani helyette. Gondolhatod mekkorát néztünk apáddal. Ha lányokról volt szó sose helyezte őket elém. Ha a lányok választás elé állították őt, hogy vagy én, vagy ők, ő gondolkodás nélkül elküldte őket a fenébe és választott engem. Tényleg nagyon szoros kötelék volt köztünk és ez az érettségi után sem volt másképp. Ám ez hamar megváltozott. A szüleimnek állást ajánlottak az akkori lakóhelyünktől tőbb száz kilóméterrel alrébb. Nehezen, de megbeszéltük, hogy minden héten felhívuk egymást és tartani fogjuk a kapcsolatot. Most gondolhatod magadban miért nem költöztem el anyáméktól és maradtam abban a kis városban, ahol apád is volt. Csak sajnos ez nem ment volna olyan könnyen, hiszen anyámék szigoróak voltak és nehezen is engedtek el engem. Jobbnak láttam fel se hozni nekik ezt a témát így velük mentem. Hosszúra nyúló, és fájdalmas búcsút vettünk egymástól majd beszállva a kocsiba otthagytuk a vársot. A gyerekkormom. A legjobb barátom. – mesélte nekem szipogva én meg csak ámultam. Egyik részem örült, amiért ismerték egymást, a másik részem pedig a folytatásnak nem örült. – Eleinte tényleg tarottuk a kapcsolatot és beszéltünk minden héten, viszont ez egyre jobban kezdett abbamaradni. Ő beletemetkezett az egyetemi tanulásba és én se tettem másképp. Megszűnt a kapcsolat és ezzel együtt a barátságunk. Hogy eszembe jutott- e egyszer is felhívni, hónapokkal az utolsó beszélgetésünk után? Persze, de féltem, hogy nem örülne nekem. Elteltek az évek, nem is hederítettem felé és észrevettem, hogy ő sem erőltette meg magát. Majd pár éve kaptam egy hírt. Nem is tudom már, hogy hol jött velem szemben a poszt, vagy talán újságban láttam, de amit láttam nem akartam elhinni. Ahogy olvastam a sorokat apád balesetéről és arról, hogy... hogy meghalt, egyszerűen képtelen voltam felfogni. Éreztem, hogy legbelül kezdett kialakulni egy űr, amit eddig apád töltött be. Megbántam, amiért nem hívtam fel és vágtam a képébe, hogy bazdmeg hiányzol. És már nem is tehetem meg, a megbánás pedig felemészt, ahányszor eszembe jutnak az emlékek. – szemei kivörösödtek, arca felpuffadt és megállás nélkük zokogott. – És egy éve kezdtem el azon gondolkodni, hogy visszajövök ide hátha megnyugvást lelek ebben a városban. Ahol felnőttem. Felnőttünk. Az első adandó alkalommal kimentem a temetőbe és bő két órát elüldögéltem a sírja előtt és beszéltem hozzá. Tudom, hogy meghallgatott.
- Natalie, én annyira... – szólaltam meg hosszú percek után. – Nem is tudom mit mondjak.
- Nem is kell semmit, angyalom. – simított végig a kezemen. – Lényeg, hogy már jobb helyen van. – szomorúan töröltem le a könnyeimet és csak bámultam magam elé. Az elmúlt hónapokban nem is nagyon gondoltam apára. Hiányzik. Túlságosan. Aznap este megígérte nekem, amint visszaér a koncertől elmegyünk egy családi vacsorára. Én azóta is várom, de sosem jött el. És már nem is fog.
- Na, de tegyük félre ezt a témát, hiszen jobban áll, ha mosolygunk. – pördült meg tengelye körül és folytatta a koszos edények mosogatását. Én felállva az asztaltól kisétáltam a konyhából és még egy utolsó pillanatra visszanéztem a nőre. Letörölt egy árva könnycseppet és egy nagy levegőt véve behunyta a szemét. Legörbült ajkakkal fodultam a lépcsőhöz mikor megláttam ott ülni Joaquin- t és a térdén támaszkodva, bámulva maga elé.
- Hát te mit csinálsz itt? – hőköltem hátra. Felnézett rám, nem mondott semmit majd felállva magához ölelt.
- Sajnálom. – tarott szorosan magánál. Nem szóltam semmit csak vállába fúrtam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim utat engedjenek maguknak.