Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐮𝐬𝐳𝐨𝐧𝐤𝐢𝐥𝐞𝐧𝐜𝐞𝐝𝐢𝐤

- Csak nem fázol? – sétált hozzám mosolyogva.

- Dehogyis, ver a víz. – forgattam meg kék szemeim. Nevetve rákulcsolta ujjait enyémre és el kezdett húzni a suli felé. Nyavalyogva ütögettem a kezét, de meg se érezte. – Gyere máááár! – jött mellém és hátamra téve kezét tolni kezdett. Kapu után pár ember mosolyogva (?) figyelt minket, de mégis úgy éreztem, hogy a legtöbb szem rajtam tapadt. Csak forogtam körbe, mint a hülye gyerek aztán felnéztem Joshua- ra. Előre figyelt, de tudta, hogy nézem ezért elejtett egy mosolyt. Beérve a portán köszöntem a portás bácsinak és tovább léptem. Telefonom automatikusan csatlakozott az iskola WiFi- jére és vadul elkezdett rezegni zsebemben. Éppen nyúltam volna érte mikor a folyosón hatalmas taps tört ki. Értetlenül néztem körbe, de mindenki rám figyelt, szóval nem volt nehéz kitalálni, hogy a tapsot nekem szánták. Jó, voltak nem is olyan kevesen, akik csak lenéztek és összefont karokkal követték a lépéseim.

- Nézz fel Instagramra. – jött oda mellém és belesuttogta fülembe. Utasítására megnyitottam az alkalmazást, ahol (nem viccelek) nyolcvanöt értesítés fogadott. Gyorsan végig lapoztam ezeket, volt ott kedvelés, üzenet, néhány követés. Aztán a követésnél szemet szúrt valami: @joshua.davis_ követni kezdett téged. Mosolyogva követtem vissza aztán felugrott egy újabb értesítés: @joshua.davis_ megemlített téged egy bejegyzésben. Felhúzott szemöldökkel nyomtam rá a szövegre és... és elém tárult egy videó. Egy videó, amiről eddig fogalmam se volt. Én voltam rajta amikor tegnap énekeltem. Csak egy tizenöt másodperces részlet, de pont a lényeg volt benne, mikor majdnem szétszakadt a torkom és beleéltem magam a zenébe. De, meglepően jól sikerült! Elolvastam a szöveget: @sofia.frwn My girl <3

Mosolyogva ugrottam a nyakába, semmi nem érdekelt, semmi, még a földre puffant táskám se, az se, hogy a telefonom félig kilógott a zsebemből és az is majdnem földet ért.

- Miért? Mikor? Miért? – suttogtam vállába, de hangomból ki lehetett venni, hogy nem mérgemből mondom, hanem boldogságomból.

- Csak, hogy mindenki tudja milyen jó hangja van az én barátnőmnek. – suttogott vissza ő is amitől még jobban elöntött a pír.

Emeletre felérve alig voltak ott, páran megmosolyogtak, amit nehezen kezeltem azok után, hogy volt közöttük olyan is aki régen csak lenézett.

- Na milyen a sztár élet? – álltunk meg a termem előtt.

- Hát, nem is tudom. Alig pár perce lettem sztár, de már elfáradtam. – tettem kezeim vállára és ő csak elnevette magát.

- Majd találkozunk. – mosolygott rám és el is lépett. Döbbenten néztem utána és visszahúztam karjánál.
– Ezt te se gondoltad komolyan. – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Nem értem miről beszélsz. – mondta szórakozottan.

- Jólvan, de ne gyere hozzám hisztizni, ha menőbb leszek, mint te. – suttogtam ajkaira és pimaszul elhajoltam onnan majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Bolond vagy. – szólalt meg mögöttem, egy erős kéz visszarántott és ma is találkoztam a hideg fallal. – Legyünk ketten a menők, csak te és én. – lehelte ajkaimra utolsó szavait én pedig nevetve megfogtam pulcsiját és magamhoz húztam. Minden egyes alkalommal meglepődök, hogy Joshua milyen jól csókol, és ez ma se volt másképp. Mosolyogva váltam el tőle majd beléptem a terembe. Megpillantottam Joaquin- t, aki unottan telefonozott asztalunknál. Lecsapódtam mellé és mosolyogva néztem rá.

- Szia. – fordultam vele szembe. Tekintetét leemelte a készülékről és csak biccentett egyet. Amilyen boldog voltam, úgy hajlott le mosolyra görbült ajkam. Szám szélét harapdáltam és már szóltam volna hozzá, de egy hang nem jött ki a torkomon. Előre fordulva csak ölembe ejtettem a kezem és néztem magam elé.

Óra felénél járhattunk mikor már beleuntam, hogy Joaquin nem beszél hozzám, rám se néz, semmit nem csinált. Fogtam egy kis papír cetlit és ráfirkantottam:

"Mi a baj? :(" az ő felére csúsztatva a papírt.

Észrevette. Kattintott a tollán, karcolt a papírra és vissza csúsztatta: "Apa elment". Szemeim kikerekedtek és rákaptam a tekintetem. Csak nézett maga elé és egy ártatlan könnycsepp folyt le a szeméből.

- Sajnálom. – simítottam végig vállán. Megtörölte arcát és felém nézett.

- Csak segíteni akartál, ez nem a te hibád. – mosolyodott el halványan

- De nem kellett volna beleavatkoznom a családi életedbe.

- Ha te nem beszéltél volna vele, akkor senki. Egyébként meg... azt mondta kicsit elmegy gondolkodni, és remélem így is van és nem, ahhoz a nőhöz rohan, akivel megcsalta anyát. – folyt le egy újabb könnycsepp a szeméből és azt még több másik is követte.

- Úgy sajnálom. – húztam magamhoz, hogy megöleljem. Békésen szuszogott a vállamon és tollával az asztalon játszott. Ráhajtottam fejem az övére és minden gondolatomat kizárva próbáltam az órának szentelni a figyelmem.

A napok csak teltek, Joaquin egyre jobban kezelte, hogy az apja lelépett. Állandóan mellette voltam, próbáltam jobb kedvre deríteni, Joshua is közelebb került hozzá és próbálta elnyomni azt a bizonyos érzést, ami akkor lobban fel benne mikor Joaquin- nal lát. Bármennyire is kételkedtem abban, hogy Joshua sosem fog megváltozni és örökké az a fiú marad, aki bemászik a lányok bugyijába aztán eldobja őket, kellemeset csalódtam. Úgy érzem neki is eljött az a pillanat, amikor egy normális kapcsolatba akar belevágni és érezni akarja, hogy valaki szereti. Talán én lennék az, akivel elképzeli az életét? Tényleg én lennék az a lány, aki megtudna változtatni egy ilyen fiút?

Gondolataimba belemerülve néztem ki az ablakon és csak az elsuhanó tájat vizslattam.

- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte tőlem balról.

- Semmi, csak... - nem tudtam hirtelen mit mondjak, ezért vettem egy mély levegőt és folytattam – örülök, hogy az életemben tudhatok olyan embereket, mint te, vagy Joaquin. – húzogattam kabátom ujját és próbáltam nem vörösebb lenni, mint egy tűz.

- Aranyos vagy, ha elpirulsz. – mosolygott rám. – De, ne takard. Jól áll a piros. – kacsintott én meg szem forgatva kulcsoltam össze ujjaim az övével, amik a combomon pihentek. Kiszállva az autóból gyorsan rápillantottam az órára: hét óra huszonkettő.

- Rengeteg időnk van még. – fordultam felé.

- Ez egy célzás akar lenni? – lépett mellém és kocsinak támaszkodva húzott magához.

- Hülye! – csaptam rá nevetve mellkasára. – Csak mondtam, lehet máskor kicsig később kéne indulni és, akkor lenne egymásra időnk. – feküdtem rá mellkasára. Hallottam, ahogy nyitotta száját, hogy megszólaljon, de beelőztem. – Nem célzás! – emeltem kicsit feljebb a hangom, de egyáltalán nem tűntem mérgesnek. – Csak gondoltam beszélgethetnénk vagy valami.

- Miről akarsz beszélgetni? – hajolt bele nyakhajlatomba és egyenletes szuszogása elűzte a reggeli görcseimet.

- Nem tudom. Mindenről. Hogy- hogy- akartam kérdezni, de egyszerűen nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet. Elemelte fejét nyakamból csak kérdőn nézett rám.

- Mondjad. – tűrt el egy kósza tincset fülem mögé.

500! 500! Nem hiszem el, hihetelen! Köszönöm!