~ lotus | hyunlix✔️

8. Mi lesz velem? Velünk...?

🪷

- Lixie, kérlek nyugodj meg... - szólalt meg rekedtes, s teljesen ledöbbent hangon.

Tekintetéből azonnal felismertem, hogy valami nem stimmel, így mielőtt Innie befejezhette volna az elkezdett mondatot, "lesz ami lesz" alapon odaléptem én is, hogy rálátást nyerjek a tesztjeimre.

Mikor megláttam az eredményeket, az egy pillanatra olyan érzés volt, mintha megszűnt volna körülöttem a világ; tompán hallottam csak, hogy Innie szólongat, a füleim sípolni kezdtek, levegőt pedig alig kaptam az ijedtségtől. Olyan volt, mintha egy redves kéz szorongatta volna a torkomat.

Mindhárom teszt pozitív lett. Így pedig, hogy ilyen egyöntetű végeredmény született, lehetetlenség elsütni azt az önbecsapásnak minősülő hazugságot, hogy biztosan hibás a teszt, vagy én rontottam el valamit az elvégzésükkor. Terhes vagyok. Basszus. Ne, ne, ne, ne!

- Jézusom Felix, jól vagy? - kapott el a karomnál fogva Innie, mikor a feszültség miatt megnövekedett pulzusom miatt váratlanul összerogytak a térdeim. - Gyere, menjünk át a nappaliba - vezetett kifelé a fürdőszobából.

Lábaim maguktól vittek; mintha nem is lettem volna ura a saját testemnek, annyira önkívületi állapotba kerültem. Innie leültetett a kanapéra, hogy ne csúszhassak össze, nekem azonban már ez sem számított. Kiszámíthatatlan hirtelenséggel tört rám egyik pillanatról a másikra a kínkeserves zokogás legrosszabbik fajtája. Az, amikor a fájdalom, s a könnyek mintha a lélekből fakadnának, és annyira szívet tépők, hogy kis híján szétszaggatják az ember mellkasát, bekebelezve az egész testét.

- Figyelj rám, kérlek figyelj rám - szorította meg a kezemet Innie. - Nagyon fontos, hogy először is megnyugodj, Felix. Ez a baba már a hasadban van, a sírás pedig nem fogja meg nem történtté tenni a eseményeket - magyarázott Innie, s bár igaza volt, én egyenlőre mégsem tudtam lecsillapodni a nyakamba szakadt terhességtudat okából.

- Én ezt nem akartam, nem így akartam! Azt sem tudom baszki, hogy kitől estem teherbe, érted?! Tudod milyen érzés ez?! Úgy érzem magam, mint egy utolsó mocskos ribanc, tudod?! - üvöltöttem, kikelve magamból.

Vérem mintha a szó szoros értelmében forrt volna az ereimben, amit a harag, a fékezhetetlen düh, a megalázottságérzet, tanácstalanság és a jövőtől való félelem groteszk kavalkádja váltott ki.

- Felix, nem tettél semmi rosszat! Ne kiabálj, mert ezzel nem teszel jót sem saját magadnak, sem a babának! Figyelj rám - fogta körbe Innie az arcomat, ujjaival csokrot formálva könnyáztatta almácskáim körül. - Felix, amikor megcsináltad ezeket a teszteket, valahol mélyen legbelül már tudtad, hogy valószínűleg pozitív lesz az eredmény. Most viszont arra kérlek, hogyha nehéz is, próbálj megnyugodni. Tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor az a legcélravezetőbb, hogyha higgadt maradsz - beszélt hozzám lágy hangon, ujjaival folyamatosan az orcáimat cirógatva.

Megint igaza volt; nem érek el az ég egy adta világon semmit azzal, hogyha kiabálok, és sírok, viszont a tombolás legalább valamelyest megnyugtatja a megviselt idegeimet.

- Mi lesz velem...? Mi lesz velem, velünk...? - tettem rá ekkor a kezemet a hasamra, akaratlanul is többes számot használva. - Fogalmam sincs mi lesz ezek után, csak azt tudom, hogy félek. Nagyon félek. És még csak azt sem tudom ki az apja... te legalább tudtad, hogy a baba Yugyeomtól van - tettem véletlenül említést Innie három évvel ezelőtti várandóságára, aki igaz barát révén ebben helyzetben nem tett szemrehányást nekem, amiért felhoztam ezt a számára fájó témát, bár arcvonásai egy pillanatra megfeszültek.

- Igen, tudtam, de látod, hogy mit értem vele - mosolyodott el hamiskásan. - Lix, fogadj meg egy tanácsot, és ne agyalj most. Pihenned kell, s mihamarabb el kell menned egy orvosi vizsgálatra.