~ lotus | hyunlix✔️

60. Ahol ő ott van, ott én is otthon vagyok

🪷

Nalini ruhácskái és az összes holmija szerencsére belefért a kisebb bőröndömbe, így a maradék cuccokat és apróságokat az utazótáskába hajigáltam bele. A két csomag pelenka sajnos már nem fért be sehova, így úgy döntöttem, hogy azt elviszem simán csak kézben.

Elveszetten néztem végig a kifosztott szobámon; hát elérkezett ez a pillanat. Végre önálló életet kezdek és kirepülök otthonról. Huszonkét évesen már sokak szerint "ideje lenne", de én csak most tudatosítom, hogy mennyire szeretem ezt a házat és a családomat is. Szeretem a szobámat, ami sokszor tökéletes kis zugot biztosított nekem arra, hogy sírjak, vagy éppen nevessek, szeretem az összes szobát és azt, hogy itt nőhettem fel, hogy itt érhettem meg arra, hogy felkészülve a nagybetűs életre elkezdjem a saját utamat járni.

A családomat is nagyon szeretem, még apát is, aki bár sokáig nem volt egy mintaszülő, most mégis megmutatta, hogy van szíve, és hogy fontos vagyok neki én is, és a boldogságom is.

A bőröndöket egyenlőre a szobámban hagytam, s elindultam ki onnan, hogy egyszer még utoljára körbesétáljak a házban. Olyan érzés volt ez, mintha éppen elbúcsúznék a múltamtól, az eddigi otthonomtól, annak dacára, hogy tudtam, a Lee ház ajtaja bármikor nyitva áll előttem; én itt sosem leszek vendég, ez mindig az otthonom lesz. Viszont ráébredtem, hogy találtam egy másik otthont. Ami nem egy ház, nem egy lakás, s nem is egy hely, hanem egy személy, Hwang Hyunjin. Egy olyasfajta otthont, ami sokkal többet jelent nekem, így ahol Hyunjin ott van, s én vele vagyok, ott én is otthon vagyok. Lesétáltam az emeletről, és benéztem a nappaliba, majd a konyhába, utána pedig elindultam kifelé, mivel autóberregést hallottam a házunk elől, ezt pedig nem tudtam mire vélni.

- Hyu, te meg mit keresel itt? - kiáltottam fel meglepetten, mikor megláttam a házunk előtt Hyunjin autóját, majd az alfát is, aki épp akkor szállt ki a volán mögül.

- Azt hitted hagyom, hogy egyedül cipeld le a bőröndöket? - mosolyodott el Hyunjin, ami olyannyira meghatotta az érzékeny valómat, hogy nyomban bekönnyeztem amiért így gondol rám. - Ne sírjál picim! - ölelt magához engem szorosan az alfa, én pedig pityeregve fúrtam bele a buksimat a férfi mellkasába.

- Annyira bo-bo-boldog va-va-vagyok, ho-ho-hogy vagy ne-ne-nekem! - zokogtam teljesen meghatottan.

- Shhhh, semmi baj picim - nyomott egy csókot az alfa a fejem búbjára. - Na, gyere, segítek lehordani a bőröndjeidet.

- Azért hiányozni fog ez a ház - jegyeztem meg szipogva, miközben elindultunk befelé a bejárati ajtón. - Rengeteg emlék fűz ehhez a helyhez, de örülök annak, hogy mostmár együtt fogunk élni.

- Nekem nem fog hiányozni a házam - felelte Hyunjin kissé feszülten. - Tök ciki volt most is eljönni otthonról a bőröndökkel, hogy apám otthon van.

Erre nem tudtam mit mondani, így jobb híján csak biztatóan megszorítottam Hyunjin kezét, ezzel jelezve, hogy én itt vagyok, mellette állok és támogatom. A szőkehajú alfa ezután lelkiismeretesen lehurcolta az autómba a holmijaimat, beleértve a telepakolt, minimum ötven kilós bőröndjeimet is. Bár az kétséges, hogy az autóm elbír-e plusz húsz kilót, de remélem ezzel nem lesz baj.

Miután Hyunjin segített nekem bepakolni az autóm csomagtartójába..., na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, mert mindent szegény Hyu csinált, de utána mindketten visszaszálltunk az autóinkba, s elindultunk vissza a lakásunkhoz. Visszaérve mindketten örömmel vettük tudomásul, hogy amíg mi elvoltunk, addig a többieknek köszönhetően a lakásunk szó szerint csillogott-villogott. A frissen mosott, fehér függönyök otthonossá tették az egész lakást, a polcokról le lettek törölve még az utolsó porszemcsék is, a hűtőben pedig egy csomó élelmiszer várt minket anya bevásárlásának jóvoltából.