~ lotus | hyunlix✔️

54. Én nagyon szeretném azt a babát!

🪷

...

Öt nappal később:

Az elmúlt öt nap csodálatosan telt a kórházban, bár már kissé kezdtem unni magam, hiszen itt nem sok mindent lehet csinálni, de szerencsére ma engednek ki engem, s Nalinit. Az első dolgom lesz Nalinit bevágni a babakocsiba, és elmenni sétálni mondjuk a parkba, hogy a kicsi minél több friss levegőt szívjon. A kisbabám egyébként szerencsére nyugis babuci, így a nap legnagyobb részében alszik, ezért ezidő alatt én is kielégítően ki tudtam pihenni a császármetszés fájdalmait és fáradalmait.

Az összevarrt vágás az alhasamon azért még mindig kissé érzékeny volt, de ez a műtét utáni napokban szerintem teljesen érthető. Persze még egy kis ideig kímélnem kell magam. Nem szabad cipekednem, aktívan sportolnom, és szexelnem sem hat hétig, ami a kanos Hwang mellett kitudja mennyire lesz működőképes.

Bár, ha Nalini mégsem Hyunjintól van, akkor szerintem búcsút inthetek annak, hogy az alfa újra akarjon tőlem bármit is... Viszont az erő egy nap után már valamelyest visszatért a testembe, így próbáltam legalább a kórházi szobában járkálni egy kicsit, hogy ne tunyuljak el, mert már most vetekedek kinézetben egy nyolcvan éves öreg nénikével. Undorítónak láttam magam ilyen szülés utáni állapotban, s kinézetemben főleg a hasam zavart, ami a gyerek kihordása után eléggé kinyúlt, de reméltem, hogy még nagyon gyorsan visszahúzódik, mert ez most így nem túl szexis.

Visszatérve a babára, ha Nalini éppen nem aludt, akkor sírt, én pedig kezdve belerázódni az apuka szerepbe próbáltam a lehető legjobban ellátni a kisbabát. Tápszerrel etettem, büfiztettem, átpelenkáztam, sokat ringattam és beszéltem hozzá, s bevallom, elképesztő érzés szülőnek lenni. Ez egy új korszak minden ember életében akinek gyereke születik. Persze még bőven van mit tanulnom, s tisztában vagyok azzal, hogy ha hazamegyünk a babával, akkor jönnek csak igazán a nehézségek, de nem bántam. Ő az én kicsi babácskám, akit már most egyszerűen imádok.

A szüleim minden egyes nap eljöttek meglátogatni, hiszen elmondásuk szerint egy percet sem bírnak ki az unokájuk nélkül. Ez persze meghatott, főleg amikor láttam, hogy apa és anya milyen szeretettel ringatják a kicsi unokájukat. Hyunjin is többször bent volt nálam beszélgetni, viszont a babácskát sosem akarta megdajkálni, feltételezésem szerint azért, hogy nemhogy akaratlanul is kötődni kezd a picihez, miközben még nem biztos, hogy az övé. Ezt tudván persze gombóc keletkezik a torkomban, de azt hiszem valahol megértem Hyunjint.

Egyébként az elmúlt öt napban tűkön ülve vártam a DNS teszt eredményét. Egészen idáig biztos voltam abban, hogy Nalini Hyunjintól van, viszont ahogy teltek a napok a mintavétel óta, egyre többször merült fel agyamban az a bizonyos kínzó "mi van, ha?" kérdés.

Próbáltam én laikus módon mustrálni Nalinit, miközben ringattam őt, és meggyőződésem, hogy a kicsi orra és szája a megszólalásig hasonlít Hyunjinéra. Bár az is lehet, hogy már szimplán csak beképzelem, annyira rá vagyok feszülve arra, hogy Nalini a szőkétől legyen.

Ahh, túlságosan is sok múlik ezen a teszten; félek, hogy még azelőtt elveszítem Hyunjint, hogy egyáltalán visszakaphattam volna őt.

Az ötödik napon éppen a kórházi szobámban feküdtem az ágyban, és éppen a mindössze pár napos kisbabámat ringattam, azt csodálva, hogy a kicsi mennyire édes, mikoris valaki kopogott az ajtón.

- Igen, tessék? - szóltam ki, próbálva normális hangerővel beszélni, nehogy akár véletlenül is felébresszem a szuszogó Nalinit, aki javában bevágta a szunyát.

- Szia Felix - nyitott be az ajtón San, lesimítva orvosi köpenyét. - Pár óra múlva hazamehettek, hogy érzed magad? Minden rendben van? - állt meg az ágyam mellett az alfa a hogylétem felől érdeklődve.