~ lotus | hyunlix✔️

69. Nem győzhet ő!

🪷

...

Zúgott a fejem, és bizsergett az egész arcom, a testem minden egyes porcikájával együtt, egy pillanatra pedig azt sem tudtam, hogy mégis mi a fészkes fene van. Fáztam, és szörnyen éreztem magam mint lelkileg, mint testileg.

Hirtelen azt hittem az agyamat lavinaként elárasztó emlékek hatására, hogy még mindig Joong garázsában fekszek, így megkönnyebbülten konstatáltam, hogy kezeim nincsenek lebilincselve; meg tudom őket mozdítani. De akkor mégis hol lehetek? Nem rémlik, hogy ilyen viharvert állapotban eljöttem volna onnét, na nem mintha erre a Joongéktól a legkisebb esélyem is lett volna.

Szemhéjaim továbbra is szúrtak és bizseregtek, de a kíváncsiság felülírta a fájdalmamat; egyszerűen tudni akartam, hogy hol vagyok, ezért erőlködve felnyitottam pislogóimat, hogy legalább körbenézzek.

Egy ropogós matracú kórházi ágyban feküdtem, egészen mellkasig betakarva egy fehér takaróval, a karomból pedig egy infúzió lógott ki, ami elért egészen az ágy mellett lévő állványon lógó tasakig. Aha, ezek szerint kórházban vagyok, habár arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan is kerülhettem ide.

Mikor aztán sajgó nyakammal együtt tekintetemet is a másik oldalra fordítottam, akkor az ágyam mellett a pityergő anyát, az idegesen fújtató apámat és a kétségbeesésében könnyes szemű Hyunjint pillantottam meg.

Mikor ők hárman észrevették, hogy magamhoz tértem, akkor szinte egyszerre kezdtek beszélni nekem.

- Kisfiam! - sikoltott fel anya.

- Yongbok! - kapott a szívéhez apám is.

- Úristen Yongbokkie - hajolt oda hozzám azonnal Hyunjin, s óvatosan megsimította a fájdalmasan bizsergő arcocskámat. - Jobban vagy, édesem?

- Egy-egy kis vi-vi-vizet kérek... - nyögtem teljesen kiszáradt torokkal, mire anya azonnal előkotort a retiküljéből egy bontatlan vizespalackot, és kapkodva átnyújtotta azt nekem, én pedig nagyot kortyoltam a friss, hideg folyadékból. Amikor pedig ez a friss, hideg folyadék végiggördült a nyelőcsövem, az egyszerűen fenomenális érzés volt.

- Lassabban, nyugodtan kisfiam, meg fogsz fulladni - figyelmeztetett engem aggódó hangon apám.

- Hogy kerültem ide? És ti hogy kerültetek ide? - értetlenkedtem teljesen elveszve, ugyanis onnantól kezdve semmire sem emlékeztem, hogy hatalmas ökölpacsikat kaptam az arcomba és a fejembe Joong jóvoltából, akárhogy is tornáztattam szegény agyamat, hogy emlékezzek.

- Shhhh, nyugalom édesem - csitított, folyamatosan a kezemet cirógató Hyunjin. - Ne izgasd fel magad, baba, mostmár minden rendben lesz.

- Kisfiam, Hyunjinnak köszönhetsz mindent. Ő jött át hozzánk, és elmondott nekünk mindent, ezért a rendőröket hívva azonnal odarohantunk. Joongot és Kimoont letartóztatták... baszki, szilánkosra tudnám törni a csontjaikat! - csattant fel apám a combjára csapva.

- Kwan, nyugodj meg, és inkább menj, hívd ide a dokit, hogy Yongbok felébredt - pirított rá a magát elragadtató férjére anya, majd ő is az arcomra simított. - Semmi baj kicsi fiam, mostmár nyugodj meg. Nem fog többet bántani senki.

Apám kirobogott a betegszobámból, anya pedig kissé elcsigázottan dörzsölte meg ezután az arcát, miközben Hyunjin folyamatosan megnyugtatóan cirógatta hol a karomat, hol az arcocskámat, én pedig teljesen belesimultam az alfám meleg tenyerébe. Hyunjin mindig képes engem megnyugtatni.

- A kis lotus jól van? - suttogtam a kérdést Hyunjin felé, ugyanis még ebben az állapotban sem hagyott nyugodni az, hogy vajon a kis lótuszvirágunk jól van-e.