~ lotus | hyunlix✔️

30. Kislányom lesz?

🪷

A hazafele út mondhatni csendesen, illetve nyűglődve telt. Innie a láz miatt igen rosszul volt, s csak fészkelődött az ülésben, megállás nélkül azt hajtogatva, hogy vigyem haza Chanhez, hogy lefeküdhessenek, így nem lehetett vele normális beszélgetésekbe bonyolódni, mert nem is figyelt rám. Nem tettem neki szemrehányást ezért, tudtam mennyire fájdalmas és kibírhatatlan érzés ha egy omega tüzel, így a kettőnk közti beszélgetés annyiban merült ki, hogy fél órán keresztül próbáltam őt megnyugtatni, hogy hamarosan hazaérünk, s Chan segít rajta. Közben persze én sem voltam túl jól; amellett, hogy elfáradtam, úgy éreztem, hogy elveszek az érzelmeim tengerében.

- Innie, fel tudsz menni egyedül, vagy kísérjelek fel? - kérdeztem meg Innietől, mikor megérkezve vissza Seoulba leparkoltam az omega lakóháza elé.

- Nem kell köszi, felhívom Chant - nyöszörögte, majd előhalászva telefonját tárcsázta is párja számát. - Tubicám, segítened kell nekem, azonnal meg kell dugnod! Most! - kiabált bele a mobilba, mire fejemet csóválva martam ki az omega kezéből a telefonját, mert ebben a tempóban Chan GPS segítségével sem találná meg a tüzelő fiúcskáját.

- Szia Chan, igen én vagyok az, Felix. - szóltam bele a telefonba. - Hazahoztam Inniet, és elég rosszul van, megjött a heatje - magyaráztam neki. - Lejönnél érte? Elég kezelhetetlen.

- Persze, megyek is - jelentette ki Chan, majd már bontotta is a hívást, én pedig visszaadtam Innienek a telefonját, aki időközben már pityeregni kezdett a fájdalomtól, de én sajnos nem tudtam vele mit kezdeni. Szegénykémen most csak Chan segíthet.

Röpke egy perc után Chan már lent is termett, és egy határozott mozdulattal kivágva az autóm anyósülésének ajtaját, benyúlt Innie térdhajlatai alá, és menyasszonypózban kiemelte az ülésről a sírdogáló omegáját.

- Köszönöm, hogy hazahoztad, Felix - biccentett egyet felém Chan, majd nyomott egy finom csókot Innie izzadt homlokára. - Ne sírj édes Mézesbödönöm, mindjárt felmegyünk és segítek rajtad. Megmasszírozom a hátacskádat, utána pedig megcsomózlak, nincsen semmi baj, egyetlen Virágszálam - próbálta őt megnyugtatni, s miután visszacsapta az autóm ajtaját, karjaiban cipelve Inniet indult meg vele vissza a lépcsőház felé.

Egy szaggatott sóhaj kíséretében néztem utánuk; biztosan hosszú este elé néznek, nekem pedig ismételten magányosan kell hazatérnem. Lehet csak a hormonok teszik, de úgy érzem, hogy most lenne csak igazán szükségem arra, hogy egy alfa mellettem álljon.
De... fog még engem valaki szeretni...?

Szomorkás hangulatban vezettem egészen hazáig, majd miután leparkoltam,  derekamat fájlalva kikászálódtam az autóból, és kizárva a házunk bejárati ajtaját, fáradtan bebandukoltam a házba. Apa épp a nappaliban ült, s focit nézett a televízión, azonban érkezésemre felém kapta a fejét.

- Hát te, édes fiam? - kérdezte tőlem unott hangon, azonban miután nem válaszoltam, nagyobb érdeklődéssel nézett az irányomba. - Hé, mi van veled, Yongbok? Baj van az unokámmal?

- Nem, a babával minden rendben van - ráztam meg a fejemet, s már épp indultam volna fel az emeletre, hogy egy forró zuhany után bedőlhessek az ágyba, mikor apám ismételten megszólalt.

- És 𝘵𝘦?

- Én...? - döbbentem le olyan szinten, hogy csak pislogni tudtam, mint hal a szatyorban. - Arra vagy kíváncsi, hogy é𝘯 hogy vagyok? - ismételtem meg, mivel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy jól hallok, vagy csak a fáradtság miatt hallucinálok. Apa arról érdeklődik, hogy én hogy vagyok? Egyszerűen hihetetlen...

- Szomorúnak tűnsz, fiam.

- Nem vagyok az, csak... - motyogtam, próbálva tartani magam, viszont a következő pillanatban kitört belőlem a zokogás. - Apa én nem tudom mit csináljak, annyira magányosnak érzem magam! Hamarosan jön a baba, ennek pedig nagyon örülök, de közben úgy érzem, hogy lépésről lépésre hullik szét az életem! És Hyunjin... már nem szeret, hanem mással van, bezzeg a szakításunk óta többször is csak megfektetett, aztán meg eldobott a francba, mint valami megunt játékot, pedig én még mindig szeretem őt, és mindennél jobban vágyom arra, hogy az övé legyen a gyerekem! Bocs apa, nem akartam így kiborulni, biztos a hormonok miatt van - töröltem le az arcomon patakokban folyó könnyeimet, s már megbántam, hogy kiöntöttem az érzéseimet az apám előtt, aki engem végighallgatva most valószínűleg szánalmasnak tart, mintsem sajnál.