~ lotus | hyunlix✔️

22. Én kurvára nem akarok gyereket!

🪷

...

Egy héttel később:

Már egy hete, hogy Channel és Innievel lakom, s őszintén szólva sokkalta kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam mint annak előtte otthon. Apropó otthon; csak egyszer mentem haza néhány ruhámért, s azt is akkor, amikor tudtam, hogy senki sincs odahaza. Nem akartam feleslegesen újabb parázsvitákba bonyolódni egyik családtagommal sem.

A héten nem mentem be dolgozni sem, hanem megfogadva az omegaspecialista orvosom, Choi San tanácsát kivettem szabadságot Kim Yugyeomnál és a jelenlegi otthonomban pihengettem. Channek és Innienek természetesen dolgozni kellett menni, de egészen jól elvoltam egyedül is a hangulatos lakásukban. Amikor pedig Innie ráért, akkor valóban elmentünk a közeli bevásárlóközpontba tartani egy "örökkönörökkélegjobbbarát" napot együtt, ahol nem bírtam megállni, hogy ne vásároljak meg egy pár édes kis babacipőt a születendő kisbabámnak. Alig vártam már, hogy végre a kezemben tartsam a kis csöppségemet, de tudtam, hogy még egy darabig várnom kell. Most járok a harmadik hónap végén, így még több mint fél évet kell várnom a picire, de úgy érzem megéri.

Tényleg sikerült hosszú szorongással eltöltött idő után megnyugodnom Chanéknál, s ez talán annak is volt köszönhető, hogy a pár folyamatosan azt éreztette velem, hogy nem vagyok a terhükre és örültek az ottlétemnek. Mindig együtt vacsoráztunk, és esténként sokat beszélgettünk, ráadásul mikor Chan és Innie hazajöttek munkából, minden nap megleptek finom, lédús mangókkal. Kielégítő volt lelkemnek, hogy végre valaki törődik velem és az érzéseimmel. Rég volt már az, hogy valaki kedveskedett nekem.

Közben a többiekkel még mindig nem beszéltem; Taehyung, Changbin és Hyunjin szabályosan el voltak tűnve, csak a közösségi oldalakon tudtam őket nyomon követni.

Viszont már nagyon érik a velük való komoly elbeszélgetés, merthát jobb lenne túlesni ezen a kellemetlen beszélgetésen. Jungkook közben továbbra is messziről elkerült, én pedig nem zaklattam az omegát a békülés szándékával, mert tudtam, sok időre van még szüksége ahhoz, hogy leülepedjenek benne a történtek, de nem hibáztatom. Szörnyű dolgot tettem ellene, s épp most bűnhődök vétkeimért. Hiszek a karmában. S ez kétségkívül az.

Kookieval ellentétben a szüleim azonban nem várt módon felkerestek a hét folyamán ( vannak még csodák); öcsém, Jeno sírva kért tőlem bocsánatot amiért ekkora vita kerekedett egy héttel visszamenőleg, de persze őrá egyáltalán nem haragudtam, csupán csak egy rosszabbik pillanatomban éreztem feléje megmagyarázhatatlan dühöt, ami abból fakadt, hogy szüleim az öcsémmel mindig is kivételeztek. Persze szerencsétlen erről nem tehet, ráadásul Jeno még csak tizenhét éves, egy gyerek, s még nem nőtt be a feje lágya.

Anya is eljött hozzám apával együtt, apám pedig még nagy nyögve-nyelve bocsánatot is kért tőlem a pofon miatt, habár éreztem rajta, hogy nem magától jutott erre a döntésre, hanem nagy valószínűséggel anya erőltette rá.

Apa egy végtelenül makacs és büszke ember, szóval egyenes kizárt, hogy komolyan megbánta a viselkedését az irányomba.

Mindegy, nem szerettem volna én lenni a haragtartó fél, tehát megerőltetve magam elfogadtam apám álbocsánatkérését, amit anya meghallva azon nyomban rimánkodni kezdett, hogy menjek haza. Édesanyám még a csillagokat is leígérte nekem az égről, hogy hazamenjek velük, ráadásul apa is hozzátette, miszerint őszerinte is haza kellene mennem a baba érdekében. Hah, minek? Egyértelmű volt a szándékuk. Csak szemmel akarnak tartani; talán mégis rájöttek, hogy az unokájukról van szó, így tudni akarják merre flangálok, de én nem hagyom magam ismét dróton rángatni. Az ég szerelmére is; felnőtt omega vagyok, nincs szükségem arra, hogy az istenkomplexusos apám és a neki bólogatójánosként helyeslő anyám árnyékában éljek. Elég idős és érett vagyok már ahhoz, hogy magam döntsem el, hogy nekem mi a jó, nem kell, hogy más gondolkozzon helyettem.