~ lotus | hyunlix✔️

+ [ 2 fejezet 15 része ]

~~~

- Apu..., apuci... - motyogta rekedtes és megviselt hangon, szinte egy emberként mindhárom lurkó.

Énnekem pedig egyik pillanatról a másikra akaratom ellenére lefelé konyult a szám sarka. A babahordozót letettem oldalra, s az örömtől és a megkönnyebbüléstől elsírva magam rohantam oda a két kislányomhoz, és hangosan zokogva egyből magamhoz öleltem őket. Nem akartam előttük sírni, de egyszerűen nem bírtam volna már tovább uralkodni, illetve elfojtani magamban az érzelmeimet. Óvatosan öleltem magamhoz a kislányaimat, nehogy esetleg még én is kárt tegyek bennük, ahogyan Hyunjin is: érezni a kicsik testének melegét, az illatukat, s csak úgy amblokk a jelenlétüket egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Abban a pillanatban én voltam a legeslegboldogabb ember a világon, hiszen a sorsnak hála visszakaptam a legértékesebb kincseimet. Carla és Nalini, már amennyire szegénykék tudtak, visszaöleltek engem és Hyunjint, miközben hallottam, ahogyan vagy ők is az örömtől, vagy éppen a megkönnyebbüléstől, de a nyakamba szipognak.

Vagy öt percig szinte csak az ölelkezések mentek. Miután mi Hyunjinnal alaposan megölelgettük Nalinit és Carlát, utána a férjem értelemszerűen a kisöccsét is a karjába zárta, ahogyan én is, hiszen Junjie-ra majdhogynem sajátomként tekintek, olyannyira szerves részét képezi az életünknek. Természetesen Changbin és Chenle is egy szeretetteljes öleléssel üdvözölték a kislányaimat, majd mikor befejeztük az e fajta köszöntést, akkor végre kitört belőlem egyszerre egy csomó kérdés, amit szó szerint rázúdítottam szegény gyerekekre.

- Hogy vagytok, kicsikéim? Nagyon fájnak a bibijeitek? - kérdeztem tőlük lágyan.

- Bekem dagyon fáj a kugcsontom - motyogta orrhangon szegény Nalinim, alig tudva normálisan beszélni.

- Nekem meg a buksim, de a doktor bácsi azt mondta, hogy el fog múlni - konyította le a pofija sarkát Carla.

- Bekem deg a dérdem - mutatott rá a begipszelt lábára drámaian Junjie.

- Nincsen semmi baj, nem lesz mostantól semmi rossz, rendben? Sokat kell pihiznetek, aztán teljesen egészségesek lesztek - próbált beléjük lelket önteni egy nagy adag megjátszott pozitivitással Changbin, pedig amúgy mind láttuk, hogy a gyerekek sérülései a legkevésbé sem néznek ki jól. Nalini ekkor azonban egy megrázó mondattal állt elő.

- A gonosz nagypapánk nem jön minket meglátogatni ide, ugye?

A hasam egyből görcsbe rándult, miközben összenéztem Hyunjinnal, Chenlevel, majd pedig Changbinnal is. Nem kellett hozzá sok gógyi, hogy kitaláljam, miszerint Hwang Joongról beszélnek. Bele sem mertem gondolni, hogy az a rohadék mit mondhatott nekik. Már épp nyitottam volna a számat, hogy valamit azért mégiscsak válaszoljak nekik, azonban ekkor Junjie is megszólalt.

- Apuci, most komolyan ő az az apukám aki a pocidba beletett engem? - intézte kérdését egyenesen Chenle felé, aki csak kővé dermedve pislogott.

- Öööhm, igen kicsim, de... neked apu az igazi apukád, nem pedig ő - felelte zavartan szegény omega, Changbin felé nézve, akinek az arcáról azt olvastam le, hogy retteg attól, miszerint Joong valami olyasmit mondott Junjie-nak, ami miatt ő esetleg elveszítheti a kisfiút. Ugyan Junjie tudja, hogy egy másik alfa "tette őt bele" anno Chenle pocakjába, de eddig nem volt alkalma találkoznia Joonggal, így ez a téma náluk nem igazán került elő, egészen mostanáig. Viszont Junjie apja Changbin, s ezt Joong is nagyon jól tudta, hiszen az alfa volt ott, mikor a kisfiú megszületett. Ő nevelte, ő járt vele orvoshoz mikor beteg volt, ő olvasott neki estenként estimesét, ő hordta őt óvodába, tehát Hwang Joong már réges-rég elvesztette azt a jogát, hogy a kis Junjie apjának nevezze magát.