~ lotus | hyunlix✔️

31. Megcsókolhatlak?

🪷

Közben ugyebár valaki csengetett, amit nem tudtam mire vélni hiszen nem vártam senkit.

Apáék csak napok múlva térnek haza, s Jeno is csak valamikor holnap estére várható. Innie pedig nem jön sosem bejelentés nélkül, ráadásul ha jól tudom, ma állatkertbe mentek Channel, megnézni legjobb barátaim kedvenc állatkáit, a kicsi zsiráfokat, szóval ő sem lehet az. De akkor mégis ki az? Jobb lesz ha mielőbb megnézem.

Fájdogáló derekam ellenére gyorsan feltápászkodtam a kényelmes fotelből, telefonomat letettem a kisasztalra, míg a sorozatomat leállítottam. Akárki is az, gyorsan lerázom, úgyis biztosan csak a postás vagy a szomszéd.

Pocakomra téve kezemet fordítottam el a kulcsot a zárban, majd egy határozott mozdulattal kirántottam a bejárati ajtót, arra készülve, hogy minél előbb lerázzam a nem szívesen látott illetőt, hogy nyugodalomban tovább nézhessem a sorozatomat, de amikor megláttam, hogy kik állnak a küszöb túloldalán, éreztem amint lesápadok. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, s határozottan arra készültem, hogy minden szó nélkül csak bevágom a nem várt látogatóim orra előtt az ajtót, azonban olyannyira lesokkolt az egész helyzet, hogy mozdulni sem bírtam, csak álltam ott nagy bénán, s nem tettem semmit.

- Beengedsz minket, vagy inkább bámuljuk egymást még egy darabig? - tárta szét lazán a karjait Hyunjin, átkarolva a mellette életnagyságban ott álló Jeon Jungkook vállát.

- Öööhmmmm, aham... - hebegtem-habogtam bambán, mert még mindig képtelen voltam hinni a szememnek. - Gyertek be - álltam el az útból, mire azok ketten besétáltak a házamba, én pedig becsuktam magunk mögött az ajtót.

A szívem valósággal a torkomba dobogott; mégis mi a fenét keres itt Hyunjin, ráadásul Jungkookkal együtt, akivel már hónapok óta nem találkoztam, történetesen azóta, hogy bevallottam neki; lefeküdtem Taehyunggal. S az omega most mégis itt állt, én pedig bár annyi mindent szerettem volna neki mondani, most mégis egy hang sem jött ki a torkomon.

- Ugye nembaj, ha csinálok magamnak egy kávét? Van kávéfőzőtök, nem? Addig ti beszélgessetek csak a nappaliban - taszigált engem az említett helyiség felé Hyunjin, majd otthagyva minket kettesben beballagott a konyhánkba, mintha legalábbis otthon lenne, hogy készítsen magának elmondása szerint egy kávét. Meglátásom szerint túlságosan is otthon érezte magát. Hát bassza meg, most mégis mit mondjak Jungkooknak?!

Végignéztem az előttem álló Jungkookon. Igazándiból határtalan öröm lett rajtam úrrá, amiért több hónap elteltével újra láthattam őt, azonban fogalmam sem volt, hogy mit kellene neki mondanom ennyi idő elteltével.

Sajnálom? Bocsánat? Mégis hogy bocsátaná meg azt, hogy lefeküdtem a szerelmével, s most lehethogy az ő babáját várom? Szégyellem magam előtte.

Szerencsétlen Jungkook is nem kicsit volt zavarban; nyelvével folyamatosan a szájpiercingjét piszkálta, lábával pedig idegesen toporgott a talajon, ez pedig arra engedett következtetni, hogy nem akart idejönni, mivel gyűlöl, hanem valószínűleg Hyunjin vette rá valamilyen indokkal, aki nagy dérrel-durral épp kávét főzött magának a konyhában. Miért kell annak a majomnak mindenbe beleavatkoznia?! Hirtelen olyan dühös lettem, hogy legszívesebben belefojtottam volna a szőkét a hülye kávéjába.

- Jungkook, én annyira sajnálom ezt az egészet. Mindent ami történt. Tudom, hogy valószínűleg nem hiszel nekem és gyűlölsz, de sosem akartam lefeküdni Taehyunggal, minden a drog miatt volt. Nem akartam fájdalmat okozni neked. A baba pedig egyáltalán nem biztos, hogy az övé. Ha pedig az övé is, az bennem semmit sem változtat, mert sosem jönnék össze Taehyunggal, erre leteszem a nagyesküt. Fontos vagy nekem még mindig, és csak annyit kérek tőled, hogy ne gyűlölj. - hadartam, megtalálva a hangomat. Muszáj voltam megszólalni, mert lehet ez az utolsó alkalmam arra, hogy mindent megmagyarázzak Jungkooknak a történtekkel kapcsolatban.