~ lotus | hyunlix✔️

15. Azért szerintem reménykedsz, hogy Hyunjiné, nincs igazam?

🪷

- Meggondoltad magad, Felix? Figyelj, nyugodj meg, rendben? Nincsen semmi baj, természetes, hogy meggondolhatod magad. Mielőtt egy omega úgy dönt, hogy elveteti a kisbabáját, előtte száz százalékosan biztosnak kell lennie abban, hogy nem akarja folytatni a terhességét. - informált San, majd elmosolyodott. - Akkor meg szeretnéd tartani?

- Sosem akartam elvetetni - nevettem el magam hisztérikusan az artikulálatlan zokogásom közepette. - Kérlek, szólj a doktoroknak a kórházban, hogy nem lesz semmiféle abortusz, nem adom a babát! - simítottam rá a hasamra, továbbra is keservesen sírva.

- Felix, ne sírj, nem fogja tőled senki elvenni a kisbabádat. - mosolyodott el kedvesen, kezét pedig együttérzően ráhelyezte az alkaromra. - Fel a fejjel, és mosolyogj; hisz' eldöntötted: kisbabád lesz. Azt pedig garantálom, hogy egy gyerek a világ legcsodálatosabb ajándéka - próbált felvidítani, ami nagyon rendes gesztus volt tőle orvos létére.

- Miért, neked van gyereked? - érdeklődtem, hüppögve törölve le a könnyáztatta orcáimat, s hangosan kitrombitáltam a nózim a papírzsebkendőbe, amit San nyújtott felém.

- Igen, van egy három éves kislányom, ellenben sajnos az édesapjával nem vagyunk már együtt, viszont ez mit sem változtat a lányom iránti szeretetemen. Szóval neked is menni fog, ne félj. - mesélte, amit érdeklődve hallgattam. - Adhatok egy tanácsot? De most nem mint orvos, hanem mint Choi San szólok hozzád; szerintem beszélned kellene a kicsi apjával, hátha tud neked segíteni. Kitudja, még lehet örülne a picinek is, nem?

Számat elhúzva vettem mindezt fontolóra; lehet, hogy nem tudom ki a kisbaba apja, a lehetséges apajelölteket azonban talán mostmár tényleg be kéne avatnom a terhességembe, hiszen valamilyen aspektusból nézve jogukban áll tudni, ráadásul lehet valóban segítenének.

- Köszönöm San, lehet megfogadom - biccentettem egyet, majd lassan fel is álltam a székből. - Bocsánat, hogyha kellemetlenségek lesznek abból, hogy meggondoltam magam. De nem vagyok képes elvetetni a babát. - kértem elnézést a dokitól, habár egy szikrányi bűntudatom sem volt, amiért megtartottam a saját kisbabámat. - Most viszont ha nem probléma, akkor mennék is. Át kell azért még gondolnom a történteket. - simítottam rá tarkómra.

- Ugyan, ne kérj bocsánatot, hiszen jogodban áll megváltoztatni a véleményedet, főleg egy ilyen fontos dologgal kapcsolatosan. - állt fel a székéről San is, hogy tiszteletteljes alfa módjára kikísérjen a rendelőjéből. - Persze, menjél csak nyugodtan. A következő vizsgálatra két hét múlva várlak, addigis vigyázz magatokra, Felix - köszönt el kedvesen.

Mikor egy felszabadult sóhaj kíséretében, ami a megkönnyebbülés hatására a tüdőmből szakadt fel, léptem ki San rendelőjéből vissza a reggeli órákban az ürességtől kongó váróterembe, Jimin értetlen tekintettel az arcán pattant fel az egyik ottani székről, s nyomban bombázni kezdett kérdései tömkelegével.

- Most mi van? Nem mentek? Hol van Dr. Choi? Miért mosolyogsz? Basszus, te sírtál?! Mi történt? Jézusom, mondj már valamit!

Mosolyogtam volna? Lehet, hisz' okkal örültem. Ez mostmár biztos; velem marad ez a kicsi baba, nyilvánvaló, hogy elképesztően boldog vagyok, és reméltem, hogy Jimin is osztozni fog az örömömön.

- Nem megyünk sehova - feleltem neki, azonban mielőtt még folytathattam volna a mondandómat a bent történtekkel kapcsolatban, Jimin hevesen közbevágott.

- Mi az, hogy nem mentek sehova?! Felix, én komolyan már semmit sem értek - fogta a fejét az omega, miközben kacsóival propellerek módjára gesztikulált.

- Meggondoltam magam, Jimin. Meg különben sem akartam megválni sosem ettől a kisbabától. Nem érdekel ki az apja, tényleg nem, de a kisbabámat nem adom - jelentettem ki határozottan. Szülői ösztöneim már javában felébredtek, és száz százalékig biztos voltam abban, hogy jól döntöttem, s abban is, hogy Inniehez hasonlatosan életem végéig bántam volna, hogyha elvetetem.