~ lotus | hyunlix✔️

+ [ 2 fejezet 10 része ]

~~~

- Add oda a telefonodat, Felix - mondta fújtatva, egy pontba maga elé meredve Hyunjin, én pedig rögtön feléje nyújtottam a mobilt. A férjem nyomkodott rajta valamit, majd a füléhez emelte azt. - Jó napot, rendőrség? Hwang Hyunjin vagyok, kérem azonnal jöjjenek ide, elrabolták a gyermekeinket. Igen, mondom a címet...

Alig hallottam valamit az alfa szavaiból. Zúgott a fülem a fejemmel együtt, s az idegeim egy óra leforgása alatt teljesen felmondták a szolgálatot. Csak sírtam és sírtam, miközben magamban imádkoztam, hogy ne essen semmi bajuk a kicsiknek, amire igen rosszak voltak az esélyeim, tekintve, hogy egy kibaszott bűnözővel vannak, akinek az egyetlen elhivatása vagy életcélja az, hogy minket teljesen tönkretegyen.

A rendőrök a telefonhívást követően alig két percen belül kötelességtudóan már nálunk is voltak. Vagyis pontosabban Chenleéknél, de ez ebből a szempontból nem számított. A rendőrök leültek a kanapéra, míg Hyunjin és Changbin idegesen, feszülten, szinte már könnyezve mesélték el nekik a Hwang Joonggal történteket. Mi Chenlevel meg sem bírtunk szólalni egész idő alatt, olyannyira sokk hatása alá kerültünk, így csak magunk elé meredve, hüppögve hallgattuk a férjeink és a rendőrök beszélgetését, akik a legapróbb, legelenyészőbb részletre is kíváncsiak voltak, hogy aztán mihamarabb elindíthassák a nyomozást.

- Tehát akkor ha jól értem, a gyerekek egy olyan emberrel vannak most, aki mindössze feltételesen van szabadlábon? - hüledezett az egyik fakabát, valami lejegyzetelve a kis noteszébe.

- Igen. Nem is értem, hogy hogy engedhetnek szabadon egy ilyet. Hát látja mi történt! - robbant ki ismét Hyunjin.

- És akkor most mi fog történni? - tette fel az ujjait tördelve a kérdést Changbin.

- Ugye megtaláljak a gyerekeket? - szipogtam remegő végtagokkal.

- Először is nyugodjanak meg - sóhajtott fel az egyik rendőr, biztatóan végignézve rajtunk, de mind a négyünktől csak kétségbeesett ábrázatokat kapott válaszul. - Természetesen azonnali hatállyal körözést adunk ki Hwang Joong ellen, illetve beszélünk az iskolában a tanárokkal, hátha több információ is a birtokunkba kerül ami a hollétükhöz vezethet. Mindezt követően lenyomozzuk Hwang Joong telefonjának a lokációját és cellainformációit, de kétlem, hogy vitte magával a telefonját, mert az túl egyszerű és lekövethető lett volna.

- És addig mi mit csináljunk?! - csattant fel Chenle, idegesen törölve meg kézfejére csúszott pólójával a könnyes, sírástól kivörösödött, s felpuffadt arcát. - Üljünk itthon nyugodtan, és reménykedjünk abban, hogy az a beteg állat nem tett kárt a gyerekekben?! Értse meg sunbaenim, hogy nem tudunk csak úgy megnyugodni!

- Higgyék el, én teljesen megértem az Önök aggodalmait, de per pillanat tényleg nem tudnak semmit tenni. Hagyják, hogy a rendőrség tegye a dolgát, ígérem, hogy megtaláljuk a gyerekeket. - vette át a szót a másik rendőrhadnagy, szavai azonban nem nyugtattak meg túlzottan.

A rendőrök azt sugallták felénk, hogy egyenlőre bele kell törődnünk abba, hogy semmit sem tehetünk azért, hogy mielőbb megtaláljuk a gyerekeinket. Ezt a nézetet pedig egyszerűen képtelen voltam elfogadni. Ezek most komolyan azt várják, hogy én nyugodtan, feltett lábbal teázzak otthon, miközben a gyerekeim vélhetően komoly veszélynek vannak kitéve, ráadásul miattam? Fogadok, hogy még sosem tűnt el az ő gyerekük, így azt sem tudják elképzelni, hogy mit él át ilyenkor egy szülő, csak okoskodni tudnak, meg osztani az észt. Megőrültem már csak a puszta gondolatától is, hogy akár egyetlen karcolás is legyen rajtuk amit Hwang Joong számlájára írhatok.

A rendőrök ezután sietve távoztak, hogy megkezdjék a nyomozást, és hogy mihamarabb Joong és a gyerekek nyomára bukkanjanak, Hyunjin pedig jobbnak látta, hogyha addig mi is inkább hazamegyünk. Changbinéktól ráadásul el sem köszöntünk normálisan, ugyanis miután a rendőrök elmentek, Chenle hosszú percek óta a földön elterülve hisztérikusan zokogott, alig tudott vele még a tulajdon alfája is szót érteni, az egyetlen dolog amit mondott az pedig az volt, hogy rosszul van és szúr az alhasa, feltehetőleg az őt ért stressz miatt. Az igazat megvallva én is rosszul voltam, rosszabbul mint eddig bármikor. Nem is tudom, hogy pontosan hogyan jutottam el az autónkig, annyi biztos, hogy a hazafele út feszült némaságban telt. Egyikünk sem szólt egyetlen árva szót sem; én azért mert ha beszédre szántam volna magam, akkor az valószínűleg éktelen rívásba torkollott volna, Hyunjin arcán pedig azt láttam, hogy minden erejével próbál erős maradni, kettőnk közül legalább ő, miközben tudom, pontosan ugyanannyira rettegett a következményektől mint én.