~ lotus | hyunlix✔️

+ [ 2 fejezet 2 része ]

~~~

- Jó napot, segíthetek valamiben esetleg? - találtam meg végül a hangomat.

- Jó napot! Azt hiszem igen; egy bizonyos Hwang Hyunjint és Lee Felixet keresek. - felelte a nő kimérten, mire a szemöldököm nyomban a hajhagymáimig szaladt fel.

- Ööhmm az én férjem Hwang Hyunjin, én pedig Lee Felix vagyok - nyújtottam a kezemet a hölgy felé, aki viszonozta is a kézfogásomat.

- Choi Kyujin vagyok, a gyámügyi hatóság munkatársa.

- Ööö, tessék? De milyen ügyben keres? - hebegtem-habogtam, teljesen sokkos állapotban pislogva Choi Kyujinra, hiszen elképzelésem sem volt afelől, hogy mit keres a mi küszöbünkön a gyámügy.

- Ezt jobb lenne odabent megbeszélnünk. Esetleg bemehetnék?

- Ööö persze, természetesen, fáradjon beljebb - álltam el az ajtóból, Choi asszony pedig felszegett állal belépkedett mellettem a házunkba.

Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Elképzelésem sem volt afelől, hogy mégis mi a fészkes fenét keres a gyámügyi hatóság munkatársa a MI házunkban. Nem tettem soha semmi rosszat, amiért féltenem kellene az irhámat, mégis verejtékezni kezdett a homlokom, s elképesztően ideges voltam attól, hogy ez a némber előre eltervezett szándékkal hozzánk látogatott el. Olyasmi érzés ez, mint amikor az utcán sétáló ember mellett leparkolt egy rendőrautó, s bár tudja, hogy nem követett el semmi üldözendőt, mégis fenyegetve érzi magát. Na, ebben a helyzetben voltam most én is. Rettegtem attól, hogy valami rossz fog történni, és ezen a ponton már ezerszer megbántam, hogy nem marasztaltam itthon Hyunjint, hogy legalább ő mellettem lehessen ebben a krízisben. Őrültségnek tűnt, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egész családom jövője múlik azon, hogy én most milyen benyomást keltek a nőben.

- Tessék helyet foglalni! Hozhatok esetleg egy kávét? - dadogtam összeszedetlenül, Choi asszony azonban csak megrázta a fejét, s feljebb tolta szemüvegét az orrán, miközben leült a kanapénk szélére.

- Nem kérek, kedves, köszönöm. Üljön le inkább maga is - bökött a kanapé felé.
Emelkedő-süllyedő gyomorral foglaltam én is helyet, miközben a babaketrecben fekvő kicsi Alex felébredt a beszélgetés zajára, s hangosan gügyögni kezdett.

- Nézze Mr. Lee - sóhajtott fel a nő, ölébe fektetve dossziéját. - A mai délelőtt folyamán kaptunk egy névtelen bejelentést, miszerint Önök elhanyagolják, illetve bántalmazzák a gyermekeiket. Remélem megérti, hogy a hivatalnak kötelessége eljárni egy ilyen ügyben, és megvizsgálni, hogy a fennálló körülmények valóban megfelelőek-e a gyermekek testi, értelmi és érzelmi fejlődése szempontjából. Nem szeretnék látatlanban ítélkezni, de ezt a vizsgálódást most muszáj végigcsinálnunk - darálta le a hivatalos mondandóját, én pedig csak megrökönyödve pislogtam Choi asszonyra, próbálva egyáltalán felfogni a szavait.

- Ez csak valami félreértés lehet - nevettem el magam kínomban. - Én és a férjem mindennél jobban szeretjük a gyermekeinket, és sosem bántanánk őket, nem tudom, hogy ezt honnan szedik, egyáltalán ki volt ez aki ilyet mondott rólunk?! Asszonyom, higgye el, hogy nálunk megfelelőek a körülmények! - győzködtem őt kétségbeesve.

- Nézze Mr. Lee, én elhiszem, de nekem ez a munkám és akár tetszik Önnek, akár nem, a gyámügy minden bejelentést egyenlően komolyan vesz, és kivizsgálja. Én most első körben azért jöttem, hogy előzetesen felmérjem a helyzetet, szóval volna szíves mesélni először is egy kicsit a családjukról? Minden részlet számít - nézett rám a nő, nekem pedig nyelnem kellett újra, hogy valamilyen úton-módon leküldjem a torkomban parazitáló gombócot.