~ lotus | hyunlix✔️

+ [ 2 fejezet 13 része ]

~~~

"Eszméletlenül, vérbe fagyva." - csak ez járt a fejemben körbe-körbe. Ugyan Choi rendőrhadnagy nem konkretizált, de az tökéletesen elegendő volt, hogy kiüsse nálam a biztosítékot, miszerint az egyik kislányomnak kilátszott a törött kulcscsontja. Nekem is volt már eltörve a kulcscsontom, de az nem volt nyílt törés, mégis tisztában vagyok azzal, hogy mekkora fájdalommal jár egy ilyen kényes csontnak a törése. S mivel a fakabát állítása szerint mindhármukat súlyos, életveszélyes állapotban szállították be a kórházba megannyi sebbel, ezért el sem tudom képzelni, hogy mekkora megpróbáltatáson kellett ezeknek az ártatlan kisgyermekeknek végigmenniük. Nem ezt érdemelték, nagyon nem, s már csak abban reménykedtem, hogyha lassan is de felépülnek és nem lesznek alanyai semmilyen maradandó testi vagy szellemi károsodásnak. Mindenestre azért, hogy ilyesmi történt velük, továbbra is magamat okoltam, s inkább ezerszer elszenvedtem volna én az összes sérülésüket, csak nekik ne fájjon. A harag is dominált bennem Kim Hwasa, de legfőképpen Hwang Joong iránt, amiért képesek voltak ilyen megbocsáthatatlan és kegyetlen magatartást tanúsítani a kisgyermekeim irányában. Azt még lenyeltem Joongnak amikor évekkel ezelőtt engem bántalmazott, de most ha meglátnám, szerintem kikaparnám a szemét éktelen dühömben. Tudta jól, hogy a gyerekek jelentik számunkra a világot; oda szúrt ahol a legjobban fájt. Sikeresen elintézte azt, hogyha innentől kezdve valahányszor rápillantok a sebes alkaromra, akkor folyton az a szörnyű mélypontom fog az eszembe jutni, amikor azt sem tudtam, hogy a kislányaim élnek-e éppen avagy halnak.

Legszívesebben azon nyomban szerettem volna látni a gyerekeket, és saját szememmel meggyőződni arról, hogy jobban vannak. Megérinteni, átölelni, megnyugtatni őket akár a puszta jelenlétemmel is, de tudtam, hogy ez mindaddig nem lehetséges amíg a mentő el nem hozza őket a seouli kórházig, ahol pedig még biztosan elvégeznek rajtuk fontos vizsgálatokat, szóval türelmesnek kellett lennem. De legalább tudtam, hogy megvannak, és hamarosan láthatom őket,  ami már magában levett egy tonnányi súlyt a vállamról.

- Én nem tudok mit mondani - Chenle volt az első aki pityeregve megszólalt. - Persze nagyon örülök, hogy meglettek, de őrjítő, hogy konkrétan fikarcnyit sem tudunk arról, hogy milyen sérüléseket szenvedtek.

- Igaza van Mr. Zhong, de legalább megvannak. Mostmár nem lesz semmi bajuk, tanúsíthatom, hogy a seouli kórházban fantasztikus szakemberek dolgoznak, akik makkegészségessé varázsolják őket! - eresztett meg felénk egy biztató mosolyt Choi Seungyeop.

- És maga szerint... khmm, szükség lesz a gyerekeknek pszichológusra? - tette fel az egyébként teljesen jogos kérdést Hyunjin egy kicsit félve.

- Hát, ha maguknál voltak mikor bántalmazták őket, akkor mindenképpen, mert ez egy életre szóló trauma, amivel egyedül képtelenek lesznek megbirkózni, de ha a személyes véleményemre kíváncsiak, akkor én igénybe vennék gyermekpszichológusi segítséget abban az esetben is, ha a bántalmazásokkor már eszméletlenek voltak - fejtette ki a saját tulajdon véleményét a hadnagy, amivel én egyébként teljesen egyetértettem. Akármi is történt, jobb ha elbeszélget velük legalább hetente egy pszichológus, s már tudtam is, hogy kinek kellene szólunk.

- Figyeljetek.. - köszörültem meg a torkomat, mire az összes szempár rám szegeződött. - Nekem volna egy ötletem a gyermekpszichológus kapcsán.. - kezdtem bele, de nem mondhattam végig.

- A-a, ne is álmodj róla! Szó sem lehet arról, hogy az exed cseverésszen a gyerekeimmel, és belepofátlankodjon az életünkbe - fojtotta belém a szót Hyunjin, mielőtt még egyáltalán esélyem nyílt volna kifejteni a gondolataimat. 

- De Hyunjin, Kai egy szakember! És a gyerekek őt már ismerik, biztosan könnyebb lenne nekik is vele beszélgetni mint egy vadidegennel. Ne légy már ilyen közönséges - győzködtem őt, teljesen feleslegesen, mert Hyunjin olyan makacs volt, mint az elektronikai cikkek műanyag csomagolása.