~ lotus | hyunlix✔️

+ [ 2 fejezet 16 része ]

~~~

Nalinit Junjie-val egyidőben kezdtük járatni a rehabilitációra is, ami használt, ugyanis vaságyastól két héten belül már tudott kisebb távokon járni-kelni, illetve a légzését segítő csövekre sem tartott immáron igényt. Két héten belül már arra is készen állt, hogy újra iskolába menjen, de a napköziben sajnos nem maradhatott, hiszen még mindig sokat kellett pihennie. Carlát is otthon hagytuk, hogy aztán a nővérével egyszerre mehessenek újra az iskolába. Persze a mellkasrögzítőt megállás nélkül hordania kellett. A kisebb nehézségektől eltekintve szépen gyógyultak, aminek nagyon örültem, s úgy hiszem ez kijárt nekünk ennyi szenvedés után. Időközben pedig elkezdett hozzánk, ( és egyébként Junjie-ékhoz is ) járni Kai, a gyerekek pszichológusaként. Ezt elérni mondjuk nem kevés udvarlásomba került a makacs Hyunjinnál, hogy ő is áldását adja az említett által nyújtott orvosi segítségre, de végül csak-csak belátta, hogy ez lesz a legjobb megoldás mindannyiunk számára. A gyerekek már ismerik őt, így neki sokkal könnyebb megnyílniuk mint egy vadidegennek.

Szerencsére Kai nem próbált meg egyszer sem közeledni felém, hanem csakis és kizárólag a gyerekekkel foglalkozott, Hyunjin legnagyobb örömére, mert ha nem így lett volna, akkor szerintem megnézhette volna magát szegény gyermekpszichológus exem. Mondjuk én azt vallom, hogy Hyunjin beszélhetett vele az általa felállított "szabályokról", mert szerencsétlen Kai még rám nézni is alig-alig mert. De lényeg a lényeg, hogy ezáltal pedig a gyerekek lelki jóléte is biztosítva lett, így örömmel konstatáltam, hogy szépen lassan minden a helyére kerül. Illetve majdnem minden.

Hwang Joong és Kim Hwasa ugyanis nem tettek vallomást majdnem egy egész hónapon keresztül, hiába is kérdezgették őket folyamatosan, kihallgatások közepette a rendőrök. A két bűnöző teljesen megmakacsolta magát, mígnem arra a fenyegetésre, miszerint ha nem tesznek vallomást, akkor akár évekkel több letöltendő börtönbüntetést is kaphatnak, végül megeredt a nyelvük. Töviről-hegyire mindent bevallottak a gyermekek elrablását és bántalmazását illetően, amit követően a rendőrség felajánlotta nekünk és Chenleéknek, hogy ha akarunk, akkor bemehetünk a fogdába beszélni Joongékkal, hogy mi is választ kapjunk a miértekre. Chenle és Changbin ezt a lehetőséget azonnali hatállyal visszautasították; nekünk azt mondták azért, mert nem kívánják látni azokat, akik fájdalmat okoztak a kis Junjie-nak. Én napokig mérlegeltem, hogy vajon okos döntés lenne-e bemennünk a börtönbe, aztán egy este folyamán végül leültünk Hyunjinnal, hogy valamilyen úton-módon közös nevezőre jussunk ebben a témában. Hyunjin azt mondta, hogy ő semmiképpen sem szeretné látni az apját, mert attól tart, hogy indulataitól fűtve olyat tenne, ami miatt aztán még ő kerülne később bajba, s  ebben én is egyetértettem vele. Le akartam zárni ezt a fejezetet az életembe, így nem óhajtottam én sem találkozni velük. Az egyetlen dolog, amit akartam, az az volt, hogy mindketten ott rohadjanak meg a rácsok mögött, s hogy soha többet ne lássuk őket újra. Elég lesz majd nézni a fejüket a bírósági tárgyaláskor.

A mai nap anya, apa és Minna néni átjöttek hozzánk, hogy lássák a szeretett unokáikat. Eredetileg áthívtuk volna Changbint, Chenlet, Junjie-t és Namgilt is, de sajnos Junjie törött térdkalácsával komplikációk léptek fel, így újonnan meg kellett műteni az említett testrészét, ezért most nem volt ideje a Seo-Zhong családnak vendégeskednie. Chenleék egyébként többet kínlódtak mint mi; ugyebár Junjie-nak problémái adódtak az egészségével, amit haladéktalanul oldani kellett, Namgilról pedig időközben kiderült, hogy asztmás, amivel szintén orvostól orvoshoz szaladgáltak, ráadásul Chenle lelkileg is szenvedett a vetélése után, ezért elkezdett hetente egyszer ő is pszichológushoz járni. Nem tudom, hogy képes lesz-e valaha felocsúdni ebből a traumából, mindenesetre most sok teher és probléma nyomja az ő és Changbin vállát, de én hiszek abban, hogy hamarosan náluk is minden rendbe jön.