~ lotus | hyunlix✔️

14. Még van esélyem meggondolni magam, ugye?

🪷

- Most mérges vagy - jelentette ki Hyunjin, miközben én éppen az ingem begombolgatásával vacakoltam. - Nem tettünk semmi rosszat, mégis haragszol. - idegbetegen felrántottam magamra a nadrágomat is, majd felvettem a bakancsaimat, hogy távozhassak.

- Nem tettünk semmi rosszat?! Lefeküdtünk, miközben nem is vagyunk már együtt, Hyunjin! - közöltem, hitetlenkedve nevetve el magam.

- Csak dugtunk egyet, holnapra már nem is fogunk emlékezni rá, meg különben sem jelentett egyikünknek sem semmit, csak kielégítettük egymást - közölte nemtörődöm módon Hyunjin, ő is elkezdve visszavenni magára szétdobált ruhadarabjait. - Vagy neked esetleg mást jelentett?

Úgy éreztem ideje távoznom a fojtogató légkörből, mivel semmiképpen sem akartam az érzéseimről beszélni pont Hyunjinnal.

Megtettem amit akart, győzött, sakk-és matt, én vesztettem, mostmár azonban vége a játéknak minden tekintetben.

- Add ide a kulcsot, Hyunjin. Most! Megtettem amit akartál, most pedig engedj ki! - nyújtottam feléje a kezemet, a sírás szélén állva, s próbáltam nem láttatni engedni azt, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam.

- Ezzel még nincs vége, 𝘍𝘦𝘭𝘪𝘹! - vetette oda Hyunjin, majd felnyúlt a fürdőszoba szekrény tetejére rejtett kulcsért, és rám sem nézve a tenyerembe ejtette azt.

𝘍𝘦𝘭𝘪𝘹. S lám, újra csak Felix lettem a szemében, de legalább amikor az övé lettem, akkor csak az Ő 𝘠𝘰𝘯𝘨𝘣𝘰𝘬ja voltam.

Íriszeimből kibuggyantak az első könnycseppek, így gyorsan az ajtóhoz lépve nyomban elfordítottam azt a zárban, hogy mihamarabb távozhassak.

- Szerintem azért viselkedsz így mert még mindig érzel irántam valamit - szólt utánam Hyunjin, mikor már éppen kinyitva az ajtót készültem volna elhúzni a csíkot, erre azonban természetesen megdermedtem. - Szóval tényleg igaz. Valld be, hogy még mindig érzed. Tudom, hogy még mindig érzed. - magyarázott tovább, mire a fájdalom kezdett ismét felülkerekedni rajtam.

- Nem! És ez soha többé nem történhet meg! - tört ki belőlem a keserves sírás, majd táskám pántját szorongatva kivágtam az ajtót, s hanyatt-homlok kirohantam a fürdőszobából.

Úgy éreztem magam mint egy összegyűrt rongydarab, akit belevágtak egy mocsárba, s kegyetlenül megtapostak. Átkoztam azt a pillanatot amikor betettem a lábamat ide Jungkook házába a születésnapi bulijába, ugyanis azon kívül, hogy összerúgtam a port a legjobb barátommal, és összefeküdtem a nagyzási hóborttal rendelkező exemmel, semmit sem nyertem. Úgy viselkedtem mint egy ostoba ribanc, nem pedig úgy mint egy érett, felnőtt, terhes omega.

A félhomálylepte folyosón szinte nem is láttam a könnyeimtől, így amikor elindultan lefelé a lépcsőkön, akkor szerencsétlenségemre az utolsó lépcsőfokokon váratlanul megbotlottam, és előreestem egyenesen a kemény földre.

Szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, mivel időben reagálva sikerült a kezemmel blokkolnom az esést, csuklóm azonban így is megrándult, de nem különösebben érdekelt.

Csak haza akartam menni, és minimum ezek után belefojtani magam egy kád vízbe, pechemre azonban Taehyung és Jungkook épp ott álltak kettesben a folyosón egy-egy pohár pezsgővel a kezükben, s volt szerencséjük végignézni mint az esést, mint pedig hallani a zokogásomat. A távolról igencsak flörtölésnek tűnő tevékenykedésüket ezek szerint sikerült megzavarnom, de mindegy. Valahogy már ez sem számított.

- Jézusom Felix, mi van veled? - kapott a szája elé Kuksi, mikor feltápászkodtam a földről. - Jól vagy, megütötted magad?

- Jól vagyok, de haza kell most mennem, de ti folytassátok csak a beszélgetést - jó, elsődleges célom az volt amikor eljöttem ide, hogy megpróbáljam távol tartani Kuksit az időzített bombaként ketyegő Taehyungtól, most viszont már nem maradt motivációm minderre. Egyetlen vágyam az volt, hogy mihamarabb eltűnhessek innen.