Élettánc [Befejezett]

ZITA

Szeptember 23., kedd

Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy. Nem is olyan nehéz. Csak ne ess ki a ritmusból. És lélegezz már! – mantráztam magamnak folyamatosan, miközben körbetáncoltam az iskola tánctermét. Érezem, hogy minden szempár engem néz, beleértve Nemes tanárnőét is, így igyekeztem erőmön felül teljesíteni, nem hibázni semmit. Hogyan hibázhattam volna, amikor épp előttem mutatott be a másik két lány két tökéletes produkciót?

Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy. Egy olyan elem jött, amit mindig elrontok, mert sosem nyújtom ki normálisan a lábamat a levegőben, és a spiccem is ronda szokott lenni, ezért most még jobban koncentráltam, és amikor felugrottam, erősen megfeszítettem a lábfejemet. Egy pillanatra kitekintettem a pad felé, hogy lássam Nemes reakcióját, ami mindössze egy figyelmeztető pillantás volt, hogy ne másra figyeljek, hanem magamra. Igaza volt, majdnem kiestem a ritmusból, pedig az nálam végzetes hibának számít, onnantól kezdve sosem tudok visszazökkenni. Újra elkezdtem magamban számolni. Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy.

A néhány talajon elvégzett gyakorlat után újra olyan következett, ami nem az erősségem, egy olyan forgás, amivel a legtöbb bajom van a koreográfiámban. Éreztem, hogy fáradok, a röpke másfél percem egy örökkévalóságnak tűnt, és még legalább húsz másodperc visszavolt belőle, de megembereltem magam, és hatalmas levegőt véve lábujjhegyre álltam, a másik lábamat a levegőbe emeltem, és elkezdtem forogni, aztán... Aztán a talajon lévő lábam megbillent, elvesztettem az egyensúlyom, és kis híján elestem.

– Az ég áldjon meg, Zita! – kiabált rám Nemes, amikor teljesen lefagytam, és kikapcsolta az aktuális zenémet, ami Beyonce-től a Listen volt. Kicsire összehúzva magam vártam a fejmosást, amit úgy éreztem, teljesen megérdemlek. – Mi bajod ezzel a forgáselemmel? Ha nem csal az emlékezetem, már nem először rontod el, amit egész egyszerűen nem értek, amikor más nehéz lépéseket gyönyörűen, játszi könnyedséggel megcsinálsz!

Egyáltalán nem csal az emlékezete, ezzel mindig bajom szokott lenni, nem is értem, miért raktam bele az erre a hétre kapott házi feladatomba. Vagy hogy egyáltalán miért terveztem meg előre a mostani házi feladatot... Az előzőt, a Read all about it-et végigimprovizáltam, ugyanis még előtte lévő este sem volt hozzá vállalható koreográfiám, ezért elengedtem az egészet, felkészültem rá, hogy kapok egy egyest, és csak táncoltam, ami jött. De nem egyest kaptam, hanem ötöst. Nemes szerint messze az idei legjobb teljesítményemet produkáltam, ami állítást megerősítettek Liza és Kitti irigy, gyűlölködő pillantásai is. Azonban csak egyszeri csoda volt, hogy ilyen lazán tudtam venni, másodszorra már nem mertem megcsinálni, hanem a hétvége folyamán másodpercről másodpercre megterveztem a táncomat. Valószínűleg nem kellett volna, ugyanis ha improvizálok, ezer százalék, hogy eszembe sem jut bemutatni azt az utált forgást, ami egy az egyben a balettból lett kiemelve.

Tessék, már meg is van a válasz Nemes kérdésére, hogy mi bajom ezzel az elemmel. Az, hogy nem tudok balettozni.

Persze ezt vele eszemben sem volt megosztani, de valószínűleg túl látványosan sunnyogtam, mert teljesen átlátva rajtam így szólt:

– Gondok vannak a balettel, ugye? Na jól van, nem most jönne a tananyagunkban, de a mai duplaórát rááldozzuk – sóhajtott, mintha épp szívességet tenne nekem. A lábam a földbe gyökerezett, és muszáj volt meggyőznöm, hogy mekkora tévedésben él.

– De tanárnő, ez egyáltalán nem szükséges, hagyjuk csak meg akkorra, amikor itt lenne az ideje, nem kell siettetni... – hadartam ijedten, de ezzel inkább abban erősítettem meg Nemest, hogy valóban szükség van egy kis balettozásra.