Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Szeptember 17., szerda

Apám ma reggel megint előhozakodott azzal, hogy vegyek különórákat énekből. Jobban mondva megkérdezte, hogy ugye megkerestem-e már ez ügyben Mezeinét, én pedig elárultam, hogy nem. Nem volt értelme hazudnom, úgyis átlátott volna rajtam, és akkor még dühösebb lett volna.

– Szóval elfelejtetted – ízlelgette a szavaimat. Ezt mondtam neki, pedig ha akartam se tudtam volna megfeledkezni erről a vállamat nyomó mázsás súlyról. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy önszántamból ilyet kérjek, még több fullasztó percet a zeneteremben. Apám tekintete mérgesen villant rám, és utáltam, de ettől szokás szerint egy védtelen, engedetlen kisfiúnak éreztem magam. Nem attól féltem, hogy bántani fog, legalábbis nem fizikailag. Már régen rájött arra, hogy a testet érő ütéseknél sokkal hatásosabbak a lelki pofonok, ahelyett, hogy megverne, csak bele kell tipornia az érzéseimbe, szétzúzni azt, amit szeretek, és már is eléri, hogy azt tegyem, amit ő akar. Ez volt az, amitől állandóan féltem, bár jobban belegondolva nem sok dolog van jelenleg az életemben, amit tönkretehetne, mert örömet okoz nekem. – Talán azt is elfelejtetted, hogy világhírű komolyzenésznek készülsz? – kérdezte szigorúan. – Elfelejtetted, hogy ez mind nem fog magától az öledbe hullani? Nem engedheted meg magadnak, hogy elkényelmesedj, Árpád. Az adottság nem minden, hiába vannak kiemelkedő képességeid, az egészet romba döntheted a lustaságoddal, azt utóbbi időben azt hittem, hogy sikerült felfognod ezt – emelte fel a hangját, én pedig lesütött szemmel hallgattam. – Ezentúl egy percre sem lankadhat a szorgalmad. Az első adandó alkalommal jelzed az énektanárnőnek, hogy különórákat kérsz, és mostantól minden nap két órát gyakorolsz itthon.

A szokásostól eltérően nem várt választ, elhagyta a szobámat és bevágta maga után az ajtót. Nekem pedig elvette a kedvemet az egész napomtól, az egész hetemtől, kis túlzással az egész életemtől. Gyűlölöm ezt az iskolát, gyűlölöm az énekórákat, gyűlölöm Mezeinét, gyűlölöm a zenét, és gyűlölöm az apámat, amiért kénye kedve szerint rángatja az életem történéseinek fonalát.

Suliba menet ezúttal is csatlakozott hozzám Bogi. Nem zavart, mert bár korántsem vágytam társaságra, tudtam, hogy Bogi nem fog rám akaszkodni. Az utóbbi pár napban majdnem mindig együtt mentünk, de csak egy pár szót beszéltünk, mellettem mindig visszafogta a szószátyárságát, ami általában jellemzi őt. Ha nem kaptam volna el pár reménytelenül szerelmes pillantást, amit az osztályunk szívtiprójára, Danira vetett, azt hihetném, hogy azért kísérget minden reggel és vállalja be a némaságot, mert akar tőlem valamit. De rájöttem, hogy Bogi egyszerűen csak kedves az emberekkel, és szereti a társaságot.

– Minden oké? – szólított meg bizonytalanul, ezzel kiszakítva a keserű gondolataimból. Annyiszor felidéztem magamban az apám reggel elhangzott szavait, hogy észre sem vettem, hogy már az iskola épületéhez értünk. Bogi nagy szemeket meresztve vizslatott, és csodálkozom, de a sok szótlan reggel közül ki tudta szűrni azt, amelyiken tényleg rossz közérzet állt a hallgatásom mögött.

– Igen – préseltem ki magamból a választ, aztán mivel ennyit megérdemelt, azt is hozzátettem: – Köszönöm.

Óvatosan elmosolyodott, és a bejárati ajtót kinyitva előreengedett.

Egy borzasztó unalmas zenetörivel kezdtünk, de nem azért nem tudtam odafigyelni, mert unalmas volt, hanem mert végig Mezeinét szuggeráltam, és azon törtem a fejem, hogyan is adhatnám elő neki a kérésem. Jobban mondva apám kérését. Kicsengetéskor végül egyszerűen elhagytam a termet, mondván a következő dupla énekóra során lesz még alkalmam előhozakodni vele.

A zeneteremben szokásosan kört alkotva ültünk le a székeinkre, és én szokásosan Zalán és Tibi között ültem. Mindig rögtön befoglalják a mellettem lévő helyeket éneken, Zalán azért, mert mióta megtudta, ki az apám, azóta örökösen keresi a társaságom, Tibi pedig azért, mert... Nos, azért, mert ő Tibi. Kiszámíthatatlan, és egy kicsit fura.