Élettánc [Befejezett]

TIBI

Szeptember 9., kedd

Amikor nemrég azt mondtam, hogy már csak a zene tud örömömet hozni az életembe... Azt hiszem, elkiabáltam. Azóta ugyanis történt valami, ami bár váratlanul ért, mint a villámcsapás, és magam sem értem teljesen, de tesz róla, hogy reggelente ne csak az aznapi énekóra legyen az oka annak, hogy izgatottan kelek fel.

Minden múlt pénteken kezdődött, amikor négy napos késéssel az addig hiányzó, tizennyolcadik osztálytársunk is beállított az iskolába. Egyszerűen besétált a zeneterembe, morgott valami köszönést, és senkire sem nézve levágta magát egy székre. Igen, ő nem nézett senkire, én azonban attól a pillanattól kezdve nem tudtam levenni róla a szememet. Van benne valami különleges, ami miatt merőben más, mint a többiek. Titkok övezik az egész személyiségét. Miért tűnik úgy, mintha egyáltalán nem akarna itt lenni? Mintha egyenesen taszítaná, hogy itt legyen? A beletörődésen kívül miért nem látszik más az arcán, amikor olyan káprázatosan gyönyörű hangokat csal ki a hangszerekből? Miért nem szólal meg, hacsak meg nem szólítják? Miért fintorodik el minden alkalommal, ha szóba kerül a világhírű édesapja? Miért hagyja hidegen, ha valaki gúnyt űz belőle, és miért hagyja, hogy ugyanez a személy utána körbeugrálja?

Borzasztóan felhúztam magam, amikor Zalán kikezdett vele. Feltámadt bennem egy megmagyarázhatatlan védelmi ösztön, és úgy gondoltam, inkább nekem okozzon kárt, mint annak a szótlan, elcsigázott fiúnak. De ő egyáltalán nem lett dühös, a következő szünetben készségesen fogadta Zalán tiplizését, akinek közben a tudomására jutott, hogy kicsoda a srác apja. Még idegesebb lettem, mert nem hittem el, hogy nem lát át Zalánon és a haverjain. Sőt, biztos voltam benne, hogy átlát a felszínességükön, de akkor meg miért csinálja, amit csinál?

A tény, hogy mennyire mérges voltam, cseppet sem változtatott azon, hogy továbbra is érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát, és bár ő tudomást sem vett rólam, én elhatároztam, hogy meg akarom fejteni őt. Meg akarom fejteni a titkait, amik teljesen körülveszik.

A neve Árpi. Váradi Árpi. És tegnap szembesültem vele, hogy padtársak vagyunk. Azonban egész nap semmi kommunikáció nem történt köztünk azon kívül, hogy én kértem tőle egy tollat, ő adott, én megköszöntem, ő meg azt mondta, hogy szívesen, egyelőre csak figyeltem őt a szemem sarkából. Bármilyen tantárgyról volt szó, az órai feladatokat mindig befejezte, mielőtt én egyáltalán neki tudtam volna állni, vagyis minden oka meglett volna rá, hogy ugyanúgy unatkozzon a tanórákon, ahogy a zeneteremben szokott, de nem tette. Ha az ember figyelt rá, észre lehetett venni, hogy egyértelműen jobban érzi magát az osztályteremben, mint a hangszerek között. Ez újból felvetette bennem a kérdést, hogy hogyan fordulhat ez elő valakivel, aki ennyire őstehetség a zenében, mint ő.

Tegnap tehát ennyi történt, plusz még az, hogy Árpi egy csomószor megérezte, hogy bámulom, így ingerülten meredt rám, én meg lesütöttem a szemem. Ma viszont rászántam magam, hogy rendesen megszólítsam.

Túl voltunk már két ének órán – ahol végre Árpit is hallhattam énekelni, és hiába mondja, hogy nem szeret, ebben is nagyon jó, a hangja tiszta és gyönyörű tenor –, és éppen a gyűlölt matekórára készülődött az osztály a teremben, mindenki összehasonlítgatta a háziját másokkal, akik pedig nem csinálták meg, azok kapkodva másolták le valakiről. Tényleg szinte mindenki ezzel volt elfoglalva, ment a beszélgetés, mindenki nyüzsgött, kivéve... Kivéve a mellettem levő fiút, aki nyugodtan ült a székén, az ujjait összefonta az ölében, és csak nézett maga elé hallgatagon. Előttem ott volt a matekfüzet, de senki nem jött oda hozzám az eredményeimmel kapcsolatban, és őszintén szólva ekkor nem is hiányzott. Lekötött az, hogy figyeljem Árpit. És ekkor valamilyen sugallatra elérkezettnek láttam az időt, hogy tegyek felé egy lépést.