Élettánc [Befejezett]

BOGI

Október 31., péntek

Hiba volt várni az őszi szünetet. Most már szinte azt várom, hogy mikor mehetek vissza az iskolába. Mert ez az a most már több mint egy hét, amit konkrétan összezárva töltöttem a családommal, kezd egy kicsit sok lenni. Blankának és nekem ugyebár nincs suli, és mivel anyu tanár, ezért neki is szünet van, csak apu jár dolgozni, de neki meg alapból nem olyan feszített a munkarendje, így ő is sokat van itthon. Ami azt jelenti, hogy állandóan vita van a házban. Legtöbbször anyu veszekszik apuval, de van, hogy mi is marjuk egymást Blankával, vagy éppen én anyuval. De a legjellemzőbb azért az, hogy a szüleim egymást.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy vita nélkül már egy helyiségben sem tudnak megmaradni, ami többek között rengeteg káoszba fulladt étkezést eredményez. Egyszerűen képtelenek megérteni egymást, és van, hogy éjszakába nyúlóan kiabálnak, vagy éppen korán reggel, vagy akár az utcán, vagy a boltban. Nem tudok tőlük aludni, tanulni, rajzolni, de még gondolkodni se.

Már az is megfordult a fejemben, hogy ennél talán még az is jobb lenne, ha elválnának. Aztán jobban belegondoltam – hogy mivel járna, hogy hogy viselném, hogy a húgom hogy viselné, hogy valamelyik szülőmnek el kéne költöznie, hogy egyáltalán melyikükkel maradnánk, és milyen gyakran látnánk a másikat –, és persze egyből visszaszívtam volna ezt a kívánságot, azonban ez a pillanat volt az, amikor realizáltam, hogy tényleg nagy gáz van, ha már ilyenek jutnak eszembe megoldásként.

Próbáltam sokat rajzolni, és a dühöt meg a fájdalmat a művészettel levezetni, de mint már mondtam, nem voltak hozzá igazán megfelelőek a körülmények, így csak egy-két művet tudtam elkészíteni, azok is inkább dacos firkálásnak látszottak. Ezenkívül sokat beszéltem Lellével, két napot itt is töltött nálam, aminek nagyon örültem, mert egy kis időre legalább elviselhetővé tette az itthonlétet. (Bár nem mintha a szüleim addig felfüggesztették volna a veszekedést, ameddig Lelle itt volt...) Beszélgettem még pár osztálytárssal, például Árpira is ráírtam, hogy mi újság, de nem igazán volt kommunikatív, és csak egy nap után válaszolt az üzeneteimre, de nem vettem a szívemre, elvégre neki ez mondhatni hozzátartozik az egyéniségéhez.

A leírtakon kívül nem csináltam sok mindent, unaloműzésként filmeket bámultam, és amikor már nagyon elegem volt, akkor leléptem otthonról egy-két órás sétákra, hogy kiszellőztessem a fejem, illetve nyugodtan kibőghessem magam.

Ma pedig, pont egy ilyen alkalom során, váratlan, de kellemes meglepetés ért, ami végre egy kicsit megtörte az őszi szünet eddigi borús hangulatát.

Szokás szerint állt a bál otthon, anyuék éppen arról ordítoztak egymással, hogy milyen kibírhatatlan a másik, és hogy ők már nem bírják tovább a másik mellett, a húgom a fülét befogva bőgött a szobájában, én meg azon dilemmáztam, hogy bemenjek-e hozzá vigasztalni, vagy a szüleimhez menjek, hogy megkérjem őket, halkítsanak egy kicsit, kitéve ezzel magam a haragjuknak, vagy esetleg inkább az egész házat elhagyjam, hogy így este nyolc környékén bejárjam a kerületet. Végül a középső lehetőséget választottam, így a kiabálás által kísérve, magam is a sírással küszködve ballagtam le a lépcsőn a nappaliba, ahol anyuék veszekedtek. Mögöttük megállva már éppen nyitottam a számat, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, amikor a nekem háttal lévő anyu valami olyat kiáltott, ami apuba is, és belém is belefojtotta a szót:

– Válni akarok! Most rögtön!

Hát mégis reális volt a sejtésem.

Apu tekintete anyu válla fölött rám siklott, és láttam az ijedtséget a szemében, amiért fültanúja voltam ennek a mondatnak, valószínűleg nem gondolt bele, hogy minden más szavát is tökéletesen hallottam az elmúlt napok vitáinak. De természetesen attól még nem fájt kevésbé a tény, hogy az egyik legnagyobb félelmem valósággá válik.