Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Október 6., hétfő

- Szeretnék kérdezni valamit - nyögtem ki a mondatot, ami kiejtésére az elmúlt jónéhány perc során próbáltam rávenni magam. Bogi figyelme egyből rám terelődött, és vidáman csillant a szeme attól, hogy megszólítottam.

- Igen? - Lehajtottam a fejem, hátha a lépéseim bámulásából valamiképpen erőt meríthetek, ugyanis rájöttem, hogy megkérdezni magát a kérdést még sokkal nehezebb, mint megkérdezni, hogy kérdezhetek-e valamit. El sem hittem, hogy tényleg meg akarom ezt tudakolni Bogitól. El sem hittem, hogy tényleg ki akarom mondani ezeket a szavakat. El sem hittem, hogy egyáltalán megfogalmazódtak bennem. - Mondd csak - nógatott finoman, valószínűleg látta, hogy viaskodom magammal. Nagy levegőt vettem, azzal a szándékkal, hogy végre kimondom, azonban megint összeszorított szájjal végeztem. - Na mi az, ennyire nagy dolog? - nevette el magát, mire szúrós pillantást vetettem rá. - Bocsi, ezek szerint nagy dolog. Nyugodtan elmondhatod, ígérem, nem nevetlek ki.

Nem igazán győzött meg, de meg kellett tennem, meg kellett tudnom a választ a kérdésre. Nem volt más lehetőségem, ugyanis a helyzetem... kezdett aggasztóvá válni. Sóhajtottam, és elhadartam egy szuszra:

- Honnan tudod, ha szerelmes vagy valakibe?

Éreztem, hogy forróvá válik az arcom, és ökölbe szorítottam a kezem, amíg a lábamat nézve a másodperceket számoltam. Azt hiszem, ötig jutottam el, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Bogi felém fordítja a fejét, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, tátva van a szája.

- Jézusom! - sikított fel újabb másodpercek múlva, amivel magunkra vonta egy pár szintén iskolába igyekvő diák figyelmét. Talán sosem akartam még annyira elsüllyedni, mint akkor. - Te...

- Csak válaszolj a kérdésre, kérlek - préseltem ki a szorosan összezárt fogaim között.

- Bocsánat, rendben - szabadkozott egyből, de hallatszott a hangján, hogy még mindig mosolyog. - Háát, ez nehéz kérdés, mert elég halovány a határvonal a kedvelés és a szerelem között. Abban biztos vagy, hogy kedveled őt? - Félve bólintottam, pedig a válaszom egyértelmű igen volt. - Rendben. Én... Nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne a témában - pirult el -, de én mindig éreztem, hogy ez most több, mint kedvelés.

- De én nem érzem - vetettem közbe meglehetősen morcosan.

- Akkor mondjuk képzeld magad elé az illetőt, plusz egy barátodat. - Megpróbáltam, azonban rá kellett jönnöm, hogy nekem valójában nincsenek barátaim. De talán Bogi esik a legközelebb ehhez a státuszhoz, így őt képzeltem el. - Gondolkodj el, hogy ettől az illetőtől, akivel kapcsolatban dilemmázol, csak annyit akarsz, mint attól a barátodtól? Elég neked az, hogy ugyanaz a kapcsolat legyen köztetek, mint a barátoddal? És ha úgy lenne, nem éreznéd úgy, ez így nincs rendben? - Erősen összpontosítottam a szavaira. Bogival mindössze annyiból áll a kapcsolatom, hogy reggelente együtt megyünk iskolába, és újonnan beszélünk néhány szót. De nem avatom be a bizalmas dolgaimba, és ő sem engem az övéibe. Ez pedig határozottan hiányozna a kérdéses személlyel kapcsolatban. Nem, tőle határozottan nem ennyit akarok. - Gondolkodj el, hogy hogy érzed magad a két személy társaságában - folytatta Bogi. - Ha a barátoddal vagy, valószínűleg jól érzed magad, kényelmes vele lenni, de nem érzel semmi extrát, mint például hogy ő az, akire egészen eddig vártál. A másik személynél is el tudod mondani ezt, vagy a szokásosnál jobban megdobogtatja a szíved? Könnyen zavarba jössz a jelenlétében? Ha nem tudsz aludni, rajta gondolkodsz? Indokolatlanul is sokat számít a véleménye? Nem tudsz távol maradni tőle? - Miközben Bogi egyre jobban belelendült és a kérdéseivel bombázott, én kezdtem kétségbeesni. Ugyanis az összes kérdésére tudtam a választ.