Élettánc [Befejezett]

BOGI

Szeptember 19., péntek

Péntek! Péntek van. A tanítási hét utolsó napja, ami azt jelenti, hogy jön a hétvége. Ráadásul még az idő is csodaszép, pedig szeptember második felébe léptünk. Álmaim sulijába járhatok, művészetet tanulhatok, és van egy új, irtó kedves legjobb barátnőm.

Megállás nélkül mantráztam magamnak ezeket a mondatokat miután kinyomtam a telefonom ébresztőjét, de mielőtt még kómásan visszaroskadhattam volna az ágyamra. Összecsaptak a fejemben a kedvetlen és a mesterségesen pozitív gondolatok, és addig ügyeskedtem, míg végül a pozitivitás nyert, és mosoly ült ki az arcomra. Igazán szükségem volt már egy optimista hozzáállással megkezdett, felhőtlen napra, mert az utóbbi napokban kezdtem borúsabb hangulatba süppedni, ami pedig igazán nem jellemző rám.

De hát nem tehetek róla. Itthon állandó jelleggel fagyos a hangulat, a szüleim újonnan egymáshoz sem szólnak, és a pszichológusos incidens óta anyuval is nagyon távolságtartóan viselkedünk egymással. Nem vagyok egy lázadozó típus, talán még sosem kiabáltam vele ezelőtt, de pont ez mutatja, hogy most tényleg szükség volt rá, és nem is fogok miatta bocsánatot kérni. Ha rajta múlik, a húgom és én kilométereket kóvályoghattunk volna a hideg, sötét és esős budapesti utcákon.

De nem tagadhatom, hogy más is hozzájárult a rosszkedvemhez. Ha valaki kérés nélkül, önként kisegít a bajból valaki mást, ráadásul egyértelműen úgy viselkedik, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, és mintha érdekelné annak a valakinek a sorsa, akkor az számomra annak a jele, hogy elsőszámú valaki kedveli másodikszámú valakit. De mint kiderült, nem mindenki vallja ezeket a nézeteket.

Azután a nap után, hogy Dani elképesztő rendes módon megvette nekünk a buszjegyet, nagyon izgatottan mentem suliba, teljesen arra számítottam, hogy a történtek után végre megtörik a kettőnk közti fura, távolságtartó hangulat, hogy Dani talán majd úgy fog viselkedni velem, mint mindenki mással, és nem úgy, mintha csak piszok lennék az új ruháján, de... Nem így lett. Nagyon nem. Ha lehetséges, csak még rosszabb lett a helyzet.

Mikor beléptem a terembe, visszafojtott lélegzettel néztem rá, de ő fel sem pillantott. Ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, lehet, hogy egyszerűen csak nem vett észre, így nagy levegőt vettem, és mosolyogva fordultam hátra hozzá.

– Szia! – köszöntöttem, ő pedig pont úgy, mintha hatalmas szívességet tenne, lassan felnézett a telefonjából.

– Helló.

– Ami tegnap történt... – kezdtem zavartan, aztán úgy döntöttem, elvetek minden előre megfogalmazott verziót, és csak mondom, ami eszembe jut. – Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél. Segítettél, pedig egyáltalán nem lettél volna köteles, éppen ezért szeretném neked visszaadni a két buszjegy árát...

– Megmondtam, hogy hagyd a francba. – szakított félbe meglepően durván, pedig szívesen mondtam volna még egy-két dolgot. Megilletődve hallgattam el, és hirtelen nyomát sem láttam a szemében annak a kedves fiúnak, aki tegnap nem hagyta, hogy sötétedés után a zuhogó esőben sétálgassak a húgommal.

– Én pedig megmondtam, hogy megadom – próbálkoztam tovább finoman, és elkezdtem előkeresni a táskámból a pénztárcám. – Ez tényleg fontos nekem, és...

– Nem kell a pénzed – fojtotta belém újra a szót, és jelezve, hogy lezárta a beszélgetést, visszamélyedt a telefonjába. Szinte leforrázva néztem végig, ahogy még a hangerejét is feltolta annak, amit éppen hallgatott.

Azóta pedig eltelt nyolc nap, és Dani viselkedése semmit sem változott. Hiába hittem, hogy ami történt, az talán egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz, utána ha lehetséges, még ellenségesebben viselkedett velem szemben.