Élettánc [Befejezett]

ZITA

! Szokásos trigger warning az étkezési zavarok miatt !

November 5., szerda

Ma hajnalban nem keltem fel, hogy eddzek. Felébredtem az ébresztőmre, és ki is nyomtam, de annyira kimerültnek éreztem magam, hogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy kikeljek az ágyból.

Természetesen később nagyon haragudtam magamra emiatt, hiszen volt mit bepótolnom az őszi szünet után, és nem volt helyes, hogy egyheti otthonlétet követően ilyen lusta legyek.

Persze próbáltam én otthon is edzeni, de nyilvánvalóan korlátoltabbak voltak a lehetőségeim, mint itt Pesten, így nem tudtam olyan intenzív munkát végezni. Ez persze kétségbe ejtett és elrettentett attól, hogy egyek, amikor pedig mégis kísértésbe estem, akkor a testmozgás helyett más, károsabb módszerekkel próbáltam meg eltüntetni a bevitt ételt.

Mert bizony volt, hogy kísértésbe estem. Jónéhányszor megtörtént az, ami a szünet előtti utolsó héten a koliszobában; hosszú órák éhezése után, amikor újra kaja került a kezembe, nem tudtam kontrollálni magam és egy pillanat alatt befaltam az egészet. Aztán pedig jött az elsöprő erejű bűntudat, majd a cselekedet, amivel megpróbáltam jóvátenni a tettem, és ami után csak még borzasztóbban éreztem magam.

Próbáltam mantrázni magamnak, hogy még nincs baj, ez még normális, még rendben vagyok, ura vagyok a helyzetnek, azonban egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy elveszítettem a kontrollt, kicsúszott a kezemből az irányítás, és csak sodródom a szarban, anélkül, hogy lenne ötletem, hogyan álljak meg.

Az egyáltalán nem segített, hogy újra kénytelen voltam egy kis időt az apámmal tölteni. Az elején megpróbált kedveskedni nekem, elhalmozott egy csomó ajándékkal, valószínűleg így próbált kiengesztelni azért, mert az elmúlt két hónapban nem igazán mutatta jelét, hogy érdekelném, és talán azért is, mert így nyugodtabb lelkiismerettel lépett le három napra otthonról valami üzleti ügyben. Egy kicsit sem sikerült meghatnia az ajándékokkal, ez csak még kiakasztóbbá tette a viselkedését, de hozzászoktam már annyira, hogy csak kínosan röhögjek egyet.

Abban a három napban tehát teljesen egyedül voltam, összezárva magammal és a démonaimmal, amik kezdtek egyre jobban túlnőni rajtam. Bár akkor sem volt részem több interakcióban, amikor az apám hazajött, mert érthető módon nem volt kedvem közeledni hozzá, és minden alkalommal fülhallgató volt a fülemben, amikor véletlenül összetalálkoztunk, és ő hozzám akart szólni.

Somával egy szót sem beszéltem az egész őszi szünetben. Eszemben sem volt keresni őt, és ő sem keresett engem. Teljesen összezavart aznap, amikor összevesztünk, belegázolt az érzéseimbe, túlságosan nyomult, amivel rettenetesen magára haragított, és bár azt nem vitatom, hogy segíteni akart, csak ezerszer rosszabbá tette a dolgokat. Most egyszerűen túl sok, nem akarom őt az életembe. És nem tudom, hogy lesz-e majd olyan, amikor újra akarni fogom.

A szünet utolsó napján sem láttam, mert direkt korábbi busszal mentem le Pestre, mint ő, és a kollégiumban sem futottunk össze este, így hétfőn találkoztam vele először, amikor bevágtam magam mellé a padunkba az első óra előtt. Nem nézett rám, és én sem néztem rá, egész nap nem szóltunk egymáshoz, mivel én bedugott fülekkel vagy a padra hajtott fejjel ültem, ő pedig szinte minden egyes szünetben Lellével beszélgetett. Egy idő után annyira felhúztam magam ezen, hogy be tudtam volna húzni egyet Lelle aranyos kis pofijába, hátha attól abbahagyja a folyamatos enyelgést és cukiskodást.

Az is felettébb bosszantott, hogy Somát én nem így ismertem. Nem úgy ismertem, mint akinek bejön, ha egy lány körberajongja, mint aki visszaflörtöl neki. Hanem úgy, mint aki röhög egy jót szerencsétlenen, és egyenes módon elküldi, hogy próbálkozzon máshol. Lellével azonban szemlátomást kitűnően érzi magát. És bár én küldtem el magamtól, mégis szarul esik, hogy ő ennyire jól szórakozik, míg én a poklok poklát is megjárom minden nap.