Élettánc [Befejezett]

TIBI

November 17., hétfő

Majdnem megőrültem hétvégén. Az idegességtől nem tudtam tanulni, enni, aludni, zenélni és rendesen gondolkodni sem, ugyanis minden gondolatom ugyanarra kanyarodott, afelé, hogy mikor rezzen már meg végre az a hülye telefonom. De hiába, egyetlen árva üzenetet sem kaptam Árpitól a két nap alatt, még csak nem is volt online egyszer sem.

A koliban maradtam a hétvégére, így egy idő után már nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy ne kerekedjek fel és ne menjek el Árpiék házához, hogy megnézzem, mi van már, de végül nem tettem, mert azzal határozottan sok mindent elszúrtam volna, ha beállítok hozzájuk úgy, hogy valójában minden rendben van, és mondjuk pont az apja nyit ajtót.

Talán nincs semmi baj, csak Árpinak lemerült a telefonja, de ez nem izgatja annyira, hogy feltöltse. Kinézem belőle, és nagyon igyekeztem ebben reménykedni, de akkor sem lehetett azt mondani az aggódásomra, hogy alaptalan. Elengedtem a szerelmemet az oroszlán barlangjába, aztán semmi életjelet nem kaptam róla napokig. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mit akart tőle az apja, ami miatt hazahívta, de egyik lehetőség borzalmasabb volt, mint a másik, így inkább igyekeztem nem gondolkodni rajta, de természetesen nem jártam sikerrel. Csak az nyugtatott meg, hogy emlékeztem rá, Árpi egyszer azt mondta, az apja mindig csak lelki dolgokkal tartotta sakkban, és sosem emelt rá kezet. Viszont ez nem jelentette azt, hogy nem történt valami nagy baj. Éreztem, hogy történt.

A vasárnap és hétfő közti éjszaka már tényleg egy percet sem aludtam, de sajnos így sem tudtam siettetni az időt, és egyébként is csak reménykedni tudtam abban, hogy Árpi legalább az iskolában megjelenik. Elhatároztam, hogy ha nem, akkor tényleg én fogok elmenni hozzájuk.

Erre végül nem került sor, ugyanis Árpi jött suliba, bár ez becsengetés után néhány perccel még nem így nézett ki. Éppen síkideg állapotban nézegettem a mellettem lévő üres helyet, amikor nyílt a teremajtó, bejött Árpi, alig hallhatóan elnézést kért a tanártól, és lehajtott fejjel a helyére ült. Majdnem kiestem a padból, annyira igyekeztem elkapni a tekintetét, de ő mintha észre se vett volna. Utólag tudom, hogy igazából csak nem akart észrevenni, de ez akkor elképzelhetetlennek tűnt, azt hittem, ő is annyira várta, hogy beszélhessünk, mint én.

– Árpi – súgtam oda neki, de továbbra is a padra függesztette a tekintetét. – Árpi – próbálkoztam hangosabban, mire kelletlenül felém fordult. Nem tetszett a nézése, túl komoly, túl megtört volt. – Egész hétvégén kerestelek. Mi történt?

Görcsösen megrázta a fejét, és elkezdett írni a német füzetébe.

– Ne most – suttogta, amitől végleg elképedtem. Ne most? Két napja erre a pillanatra várok, hogy végre megtudjam, mi történt vele, ő pedig azzal hárít, hogy „ne most"?

– De Árpi, borzasztóan aggódtam, egyszerűen eltűntél, és fogalmam sem volt, hogy...

– Mondom ne most – szakított félbe ingerülten, és a kelleténél hangosabban, így amellett, hogy a tanárnő odaszólt nekünk, több szempár is ránk tapadt. Árpi elvörösödve lejjebb csúszott a székén, én pedig a tanár kérését teljesítve lassan előre fordultam, de közben teljesen össze voltam zavarodva. Tanácstalanul álltam a helyzet előtt, mert csak még elképzelhetetlenebbé vált, hogy mi történhetett. Nem tudom, mire számítottam, de arra biztosan nem, hogy Árpi ilyen hidegen fogad majd, és egyszerűen hárítja a beszélgetésünket. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem figyeltem túlzottan azon az órán.

Amikor kicsengettek, és élet meg zaj költözött a tanterembe, már úgy fordultam oda hozzá, hogy nem tudtam, mire számítsak.

– Most jó lesz? – kérdeztem akaratlanul is éllel a hangomban.