Élettánc [Befejezett]

TIBI

December 15., hétfő

Ma megtörtént az, ami bár csak szökőévente szokott, mégis minden diák szurkol érte a téli napokon: Olyan intenzív hóesésre és világvége időjárásra ébredtünk, hogy a suli úgy határozott, a biztonságunk érdekében a mai napon nem kell iskolába mennünk. Egy darabig kérdéses volt a dolog, így reggel teljes fejetlenség uralkodott a koliban, a diákok fel-alá szaladgálva kérdezgették egymást, hogy most mi van, lesz-e suli vagy sem, közben pedig néha tátott szájjal megálltak az ablakok előtt, és néztek, ahogy az egész világ fehérlik, és mind a gyalogosoknak, mind a közlekedési járműveknek meggyűlik a baja az egyre csak tornyozódó hótakaróval.

A kolisoknak még annyira nagy gond nem lett volna megtenni azt az öt perces sétautat, de a bejárósokra gondolva, és magániskola lévén nagyobb szabadságot élvezve a suli kihirdette, hogy elmarad ma a tanítás, lehetőleg mindenki maradjon a lakóhelyén és vigyázzon magára.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy hatalmas népszerűségnek örvendett a bejelentés, ünnepelt az egész kollégium. Én is nagyon örültem ennek a váratlan szabadnapnak, mégpedig több okból. Egyrészt mert nagyon fáradt vagyok, kimerítettek a téli szünet előtt felhalmozódó dolgozatok, másrészt nem csak a dolgozatok, hanem a félévi vizsgára való készülés is, amihez szorosan kötődik a harmadik ok: Jólesett a tudat, hogy kaptam egy plusznapot, amikor kiszakadhatok az Árpi és köztem lévő kilátástalan helyzetből és végeláthatatlan huzavonából.

Úgyhogy elhatároztam, ma csak magamra fogok koncentrálni és relaxálni fogok. Persze be kellett látnom, hogy a nagy relaxálásba azért nem ártana beszorítanom egy kis zenét is, mivel a félévi vizsgám egyéni produkciójának dalát még ki sem találtam. Ezt a problémát sikerült orvosolnom ma, de azért így is nyugodt napom volt. Legalábbis az első fele biztosan az volt.

Reggeli után csak heverésztem az ágyamban, aztán beszéltem telefonon a családommal – alig várom már a téli szünetet, nagyon régóta nem töltöttem velük hosszabb időt –, kitaláltam, hogy a vizsgán könnyűzenei darabként James Arthur hangulatomhoz illő, Empty space című dalát fogom elénekelni, és ezekkel el is telt a délelőtt.

Ebéd utánra is csak zenehallgatással egybekötött ágyban heverészést terveztem, és ekkor megjelent a szobában Soma és Zita, és mint a régi szép időkben, megkérdezték, hogy nem zavar-e, ha itt fognak sorozatot nézni. Természetesen nem zavart, így letelepedtek Soma ágyára, és egymás vállára hajtott fejjel nézték a Zitánál lévő telefon képernyőjét. Nem akartam bámulni őket, de a tekintetem akaratlanul is összekulcsolódó ujjaikra tévedt. Igen, összejöttek végre, bár nem tudom, miért tartott nekik ilyen sokáig, amikor számomra például az első perctől világos volt, hogy ők összetartoznak. Mindegy, a lényeg, hogy őszintén örülök nekik, mert mindketten jól láthatóan megszenvedték azt az időt, amikor haragban voltak, és egyébként is, két kedves emberről van szó. Vajon végül én is együtt leszek azzal az emberrel, aki ennyire kiegészít engem, mint ahogy ők egymást?

– Szeretnél bekapcsolódni? – kérdezte Zita, és csak akkor jöttem rá, hogy hozzám beszél, amikor az arcára nézve találkozott a tekintetünk. – Mert nyugodtan bármikor, meg sem kell kérdezned.

– Ja, nem az – ráztam a fejem, mivel nem ez volt az oka, hogy bámultam őket. Egy kicsit zavarba jöttem, de végül úgy döntöttem, megosztom velük, mi járt a fejemben. – Csak... Igazán örülök nektek.

Egyből értették, mire gondolok, egyszerre mosolyodtak el, és szerelmes pillantást váltottak.

– Köszi – bólintott Zita virulva; hihetetlen, hogy néhány nap alatt mennyire megváltozott az egész kisugárzása Soma oldalán. Egyszerűen jó végre boldognak látni. – De izé... Nem néznél velünk mégis sorozatot?