Élettánc [Befejezett]

TIBI

(Spoiler: Nekem eddig ez a kedvenc részem😌🙈)

•○●○•

Szeptember 22., hétfő

Ha az elmúlt bő egy hétre gondolok, elég zavaros érzéseim vannak az összképpel kapcsolatban. Nyugodtan kijelenthetem, hogy álmaim iskolájába járok, ahol pont annyi töméntelen mennyiségű zene van az életemben, mint arról álmodoztam, az oktatás tényleg olyan varázslatos, ahogy elképzeltem, és végre azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretnék. De valahogy mégsem olyan az egész, mint ami a képzeletemben élt. Hatalmas lemaradásom van a zenében mindenkihez képest, és egyelőre nem vagyok más a tagozaton, csak sereghajtó. Persze én vagyok az utolsó ember, akinek ez elvenné a kedvét a zenéléstől, de ha folyton folyvást azt mantrázzák neked, hogy a tudásod alapszintű és sürgős fejlesztésre szorul, akkor azért nehéz átadni magad a zene varázsának. Nem élek álomvilágban, így nem voltak tévképzeteim arról, hogy esetleg majd én leszek itt a legjobb, de arra sem számítottam, hogy a legrosszabb.

Ez azonban még olyan probléma, amin úgy-ahogy felül tudok kerekedni, mert tudom, hogy az akaraterőmnek és a zene iránti rajongásomnak egyszer ki kell fizetődnie.

Sőt, még azzal is megbirkózom, hogy továbbra sem tudtam megtalálni a helyem. Nem igazán vannak barátaim, Somával és Zitával beszélgetek néha, de rajtuk kívül egyik osztálytársam sem közeledik hozzám, sőt ugyebár vannak, akik egyenesen utálnak, pedig nem tettem ellenük semmit. De mégis le tudom pergetni magamról Zalán és a haverjai sértő megnyilvánulásait, mert ott, ahonnan jöttem, már hozzászoktam ehhez a viselkedéshez.

Azonban van egy dolog, amin, hiába telnek a napok, nem akaródzik működni a túllendülés. És ez a dolog Árpi. Nem volt igaz, mikor azt mondtam, hogy csak Zitával és Somával szoktam beszélni, mert nem, eredetileg Árpival is. Jobban mondva én beszéltem, ő meg hallgatott, néha vetett rám egy figyelmeztető pillantást, hogy már eleget hallott, és időnként teljesen váratlanul feldobta a kedvem egy-két szóval. De a kevés kommunikáció ellenére mégis volt az egésznek egy varázsa, Árpi egy biztos pont volt számomra az iskolában, aki a maga kis furcsa, megfejthetetlen reakcióival valahogy elérte, hogy mellette ne érezzem magam alábbvalónak, de még csak eszembe se jusson a származásom. Egyszerűen jó volt mellette lenni, jó volt bontogatni a köré húzott falakat, mert éreztem, hogy ő más, mint a többiek.

De bő egy hete kiderült, hogy tévedtem, és ez jobban megrázott, mint gondoltam volna. Nem az volt a bajom, hogy Árpi lepattintott, hogy valaki mással legyen, de még csak nem is az, hogy az illető Zalán volt. Nem a féltékenység miatt háborodtam fel elsősorban, hanem mert nem akartam elhinni, hogy Árpi nem látja, Zalán mennyire kihasználja őt, és rajta keresztül az apja kegyeibe akar férkőzni. Sőt, biztos voltam benne, hogy Árpi is látja ezt, de mégis ugrik, akárhányszor szól is neki Zalán, tisztában van vele, hogy csak használja, mégis bármikor otthagy engem, hogy vele legyen. Végső soron tehát mégis féltékeny vagyok, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Árpi még azután is ott maradt azzal a homofób társasággal, hogy fennhangon lebuziztak engem. Nem vártam tőle, hogy kiálljon értem – még akkor sem, ha én történetesen megtettem volna érte –, nem azt akartam, hogy balhézzon velük emiatt, de ha ő nem partner ebben a hangnemben, akkor talán annyi elvárható lett volna, hogy szépen felálljon és otthagyja őket. De nem tette, beszélgetett velük a szünet egész hátralevő részében, miközben hozzám egy büdös szót szólt aznap.

Ebből elég világos képet kaptam arról, hogy Árpinak mi is igazából a véleménye, és arra is rájöttem, hogy Árpi ugyanolyan, mint a többiek. Nem tudom, hogy miért éreztem azt, hogy máshogy néz rám, hogy ő talán megért engem, de már mindegy is, mert bebizonyosodott, hogy a felém tett gesztusait csak a szánalom szülte, és közben mindenki máshoz hasonlóan röhög rajtam a hátam mögött és megvet engem.