Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Szeptember 5., péntek

Még csak világosodott az ég alja, amikor felébredtem, de amikor végül kikeltem az ágyból, már hétágra sütött a nap. Órákig csak feküdtem az ágyamban a kezeimet a tarkóm alatt nyugtatva, egyszerre gondolkodtam mindenen, és közben nem gondoltam semmire. Megpróbáltam felkészülni arra, hogy az életem egy olyan irányba induljon el, amibe soha nem akartam, hogy haladjon. De így fog történni, és nem tudok vele mit csinálni azon kívül, hogy beletörődöm.

Lementem a konyhába, ahol összetalálkoztam anyámmal. Azt kívántam, bár ne venne észre, de ahogy leértem, rögtön szünetet tartott a mosogatógép bepakolásában, és sugárzó mosollyal felém fordult.

– Jó reggelt, drágám. Jól aludtál? – Bólintottam, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez mekkora hazugság, és leültem az asztalhoz. Volt rajta tojásrántotta, bacon, paradicsom, bundáskenyér, zsemle és még egy csomó minden. Anyám az a tökéletes háziasszony, aki hajnalok hajnalán felkel és tökéletes reggelit készít, de ennek ellenére tökéletesen üde és mosolygós, mire a többi családtag felébred. – Nagy nap ez a mai, ugye? – kérdezgetett tovább derűsen. Befeszültem, majd újra biccentettem, bár ez sokkal ingerültebbre sikerült, mint az előző. Biztos vagyok benne, hogy a végtelenségig is folytatta volna az üres társalgást, azonban ekkor megjelent a lépcső tetején az apám, és miközben anya üdvözölte és reggelivel kínálta, nekem görcsbe rándult a gyomrom. Ugyanis az apám szinte nem is törődött vele, a tekintete egyből megtalált engem, és végig rám nézve jött le a lépcsőn, tisztán látszott rajta, hogy nagymonológra készül. Megállt mellettem, és mivel én ültem, ő pedig állt, látványosan lenézett rám, amit a fogamat összeszorítva tűrtem, de nem tettem ellene semmit.

– Szeretném, ha nem okoznál csalódást. – Bumm. Nem teketóriázott, azonnal kimondta, amit közölni akart, bár tőle nem is kellett volna mást várnom. Tudtam, hogy itt még nem fejezte be, így némán vártam a folytatást. – Ez az iskola színvonalas, minden tanulójának nap mint nap bizonyítania kell, hogy odavaló, de ez rád fokozottan igaz. Te nem vagy közönséges. Te jobb vagy. A legjobb vagy. – A mondat tartalmával ellentétben ebben semmi dicséret nem volt, az apám arca mozdulatlan volt, mint egy szoboré, a tekintete hideg, mint a jég. – És ha ezt nem mutatod meg, azzal nem csak magadra hozol szégyent, hanem az egész családra, magára a Váradi névre. Szívből remélem, hogy felnőttél végre, és buta ábrándok helyett már hajlandó vagy az igazán lényeges dolgokra koncentrálni, mert ez itt, fiam, igazán lényeges. Ez itt a jövőd, és ha továbbra is tiltakozni akarsz ellene, akkor tudd, nem ellenem harcolsz, hanem a saját érdekeid ellen, és azért, hogy az egyetlen lehetőségedet az életben megsemmisítsd. – Az egyetlen lehetőségem. Az apám szerint egyetlen dolog van, amiben jó vagyok, azonkívül semmi nem lehet belőlem. – Szeretném, ha ennek fényében kezdenéd meg ma a tanulmányaidat abban az iskolában. Nem fog problémát okozni, ugye?

Az asztal alatt ökölbe szorítottam mindkét kezem, de úgy, hogy az ujjperceim beleroppantak. Nem bírtam az apámra nézni, és nem bírtam megszólalni sem. Rám tört a hányinger. De végül mégiscsak felemeltem a fejem, és biccentettem egyet. Sokáig nézett vasszigorral a szemembe, aztán ő is biccentett. Megnyugodott. Nem értem, hogy miért voltak kétségei, elvégre hosszú hónapok óta nem állok ellen neki és nem harcolok vele, hanem csak beletörődni próbálok.

Apám ezután elhárította anyám reggelizni hívó szavait, és betért a földszinti fürdőbe, hogy előbb lezuhanyozzon, és azzal egy időben, hogy ő eltűnt, én is felpattantam az asztaltól. Eredetileg reggelizni akartam, de ezek után már üresen is háborgott a gyomrom és teljesen elment az étvágyam.

A szobámba érve felkaptam magamra egy farmert és egy hosszú ujjú pulóvert, a fürdőszobába is csak annyi időre tértem be, amíg megmostam a fogam és csupán kézzel megigazgattam a kócos tincseimet, aztán fel is kaptam az iskolatáskámat, amibe már tegnap bedobáltam a mára szükséges dolgokat, és újból letrappoltam a lépcsőn.