Élettánc [Befejezett]

ZITA

Augusztus 30., szombat

Törökülésben ültem az ágyamon, és percek óta nézegettem körbe a szobában. Nem volt benne sok látnivaló, csak a helyiség közepén heverő kipakolatlan bőröndöm jelezte, hogy a helyiségnek lakója is van, a ruhásszekrény üresen tátongott, a polcokon sem helyezkedett el egy személyes tárgy sem, ahogy a falakat sem borították semmilyen képek vagy poszterek, csupán néhány celluxdarab, ami az előző lakó dekorációja után maradt hátra. És mégis hosszasan ittam magamba a látványt, próbáltam szépen lassan feldolgozni, amit ez az üres szoba jelentett, hogy ne kólintson fejbe a totális új élet tudata. Féltem, hogy akkor megbánnám az egészet, összepakolnék és visszarohannék a gyerekkorom biztonságos helyszínére, ahonnan ugyanakkor minden vágyam volt kitörni.

Az enyémen kívül volt még két ágy a helyiségben, de a tulajdonosuknak egyelőre nyoma sem volt, ami nem csoda, az egész kollégiumi épület kongott az ürességtől. Igazság szerint csak holnap van a beköltözésre biztosított nap, így magam sem értem, hogy lehettem olyan vakmerő, hogy már ma bepróbálkoztam, de hosszas értetlenkedés, tárgyalás és egyezkedés után engedélyt kaptam, hogy elfoglaljam a szobámat. Az egész a hülye szeszélyes természetem miatt alakult így, ugyanis az éjszaka közepén kitaláltam, hogy én aztán nem fogok még huszonnégy órát eltölteni abban a házban tök egyedül. Az apám üzletember, és ő erre fogja azt, hogy sosincs otthon, de én nem tudom már, hogy mit higgyek. Fogalmazzunk úgy, hogy szereti a női társaságot, és ebbe minden nőnemű élőlény beletartozik – a saját lányát kivéve. Neki hetente csak néhány perc jut.

Tehát hirtelen felindulásból éjnek évadján riasztottam Somát, hogy pakoljon azonnal össze, reggel indulunk Budapestre. Ebből nem sok minden lett, mert szinte dél is volt, mire őlustasága kikelt az ágyból, de szerencsére egyáltalán nem értetlenkedett az üzenetemen, ismer, mint a tenyerét, és végül ő lett az, aki jobban sürgette az utazós-költözősdit, mielőtt meggondolhatnám magam. Tudta, hogy így lesz a legjobb nekem.

Én azonban abban a pillanatban az ágyon ülve már egyáltalán nem voltam olyan biztos benne. Nem abban, hogy jó ötlet volt-e egy nappal korábban érkezni, hanem abban, hogy jó ötlet volt-e valami ennyire vadiújba belevágni. A fővárosba utazni, itt lakni, egy művészeti suliban kezdeni a gimit, táncosnak tanulni. Azonban ezekre gondolva melegséggel is megtelt a szívem. A rengeteg tánc gondolatára, amiben ezután lesz részem egyrészt görcsbe rándult a gyomrom, másrészt bizseregni kezdett a talpam, az izmaim, minden porcikám a mozgásért kiáltott. Lehetséges ennyire kétes érzéseket táplálni valami iránt?

Szeretek táncolni, ez nyilvánvaló. Sőt, nem csak hogy szeretek, hanem imádok, ez az életem, egyszerűen kell nekem, mint a levegő vagy a víz. De attól, hogy valaki szenvedélyesen szeret csinálni valamit, sajnos nem feltétlenül lesz benne jó is.

Felálltam, az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. Betódult az utcáról a sok autó zaja és a nyüzsgés, tudtam, hogy először mindenképpen nagy kihívás lesz ilyen hangzavarban aludni. Langyos, nyári szellő simogatta az arcomat, miközben a sötétedő utcán sétáló embereket néztem. Egyelőre elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer én is ilyen lazán, természetesen fogok itt járni-kelni.

Hogy elnyomjam az egyre erősödő kisebbrendűségi érzéseimet, úgy döntöttem felfedezőútra indulok az épületben, nem akkor szerettem volna tanácstalanul bolyongani, amikor a felsőbbévesek is itt vannak, hogy az ügyetlenségemen szórakozzanak.

Azonban hamar rájöttem, hogy igazi művészet lenne ebben a kis kollégiumi épületben eltévedni. Összesen két szintből áll, a felsőn helyezkednek el két folyosón a lányok szobái, és a vele szemben lévő szárnyban a fiúké, a kettő között vannak a mosdók és a zuhanyzók. Ezt gyorsan fel is fedeztem, miután a szobámból, azaz a huszonhármas számú helyiségből indulva elértem a folyosó végét. A falakat végig műalkotások, zeneszerzők, hangszerek képei, elegáns táncosok és gyönyörű táncosruhák fotói borították. Már attól is teljesen libabőrös lettem, hogy végignéztem rajtuk, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy a félelemtől vagy a csodálattól. Valószínűleg mindkettőtől.