Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

November 14., péntek

A mai egy jónak ígérkező nap volt, ami aztán derült égből villámcsapásszerűen katasztrófába fordult át. Mondanám, hogy semmi előjele nem volt, de egy idióta vagyok, mert igenis volt, csak nem törődtem vele; komoly figyelmeztetést kaptam, de másnapra el is felejtettem, mert annyira rohantam vissza a boldogság karjaiba. A boldogságéba, ami a mai nap következtében kicsúszni látszik a kezeim közül.

Ahogy mondtam, a reggel átlagosan indult, szokás szerint Bogival mentem iskolába, bár az, amiről szó volt, nem volt éppen szokásos. Napok óta figyelem, hogy mennyire kedvetlen, fáradt és szomorú, és ez ma sem volt másképp, így segíteni szerettem volna neki, ha már ő tudatosan vagy sem, de annyiszor segített nekem az elmúlt hónapokban. Arról nem akartam kérdezősködni, hogy mi baja, mert féltem, hogy elkezd sopánkodni Dani miatt, akibe ugyebár bele van esve, és akivel kapcsolatban én biztos, hogy nem tudnék használható tanácsot adni, a figyelmét elterelni viszont szívesen megpróbáltam.

– Szóval – törtem meg a csendet. – Tegnap és tegnapelőtt... rajzoltam.

Kellett pár másodperc, mire leesett neki, hogy mit mondtam, de amikor megtörtént, az hatásos volt. Elkerekedtek a szemei, felvidult az egész arca, és a szája elé kapta a kezét.

– Jézusom, komolyan? De hogyhogy? Úgy értem, mi változott?

– Tibi – magyaráztam meg mindent egy szóval. – Rábeszélt, hogy újrakezdjem, és én újrakezdtem.

– Basszus, Árpi, annyira büszke vagyok rád – mondta lágy hangon, és látszott rajta, hogy kis híján meg van hatódva. Na igen, ő tud ennek az egésznek a hátteréről, tudja, hogy milyen komoly gátjaim voltak a rajzolással kapcsolatban, így azt is érti, hogy milyen nagy teljesítmény, hogy ezeket átszakítottam. – Esetleg meg tudod mutatni, hogy miket rajzoltál?

– Azt... azt még nem... Ne haragudj – haraptam be a szám. Az egy dolog, hogy Tibi látta két művemet, de arra még nem állok készen, hogy bárki másnak is megmutassam őket. Még akkor se, ha tudom, hogy valószínűleg Bogi lesz majd a következő. De az nem ma lesz. – Viszont arról szívesen hallanék, hogy min dolgoztok mostanában a rajzórákon – tettem hozzá, mire rám nézett, hogy komolyan beszélek-e, csak utána mert elmosolyodni. Emlékezett, hogy egyszer már felajánlotta ezt, de akkor azt mondtam, hogy nem vagyok kész rá, túl nehéz erről a témáról beszélnem.

Bogi nagy levegőt vett, aztán elkezdett beszélni, és abba se hagyta, amíg az iskolába nem értünk. Igazából nem csak az elmúlt néhány rajzóráról beszélt, hanem az összesről a tanévben, teljesen átszellemült, és látszott rajta, hogy kivétel nélkül minden feladatot imádott, hiszen magát a képzőművészetet is imádja. Néha egy kis irigység szorította össze a szívem, amiért neki ebben mind része lehetett, illetve hogy ő ilyen szabadon szeretheti a szenvedélyét, de ezzel együtt is megérte, mert még jobban feltámadt bennem a vágy, hogy én is újra alkossak.

De persze nem zenét, amire egész nap kényszerültem. Új hangszerrel, basszusgitárral kezdtünk foglalkozni, és ahogy az elején mindig, most is sok volt a hibázgatás, így a sokadik óra után már zsongott a fejem, és ki tudtam volna futni a világból a sok hamis hangtól. De nem hibáztatom a csoporttársaimat, hiszen ha gyönyörűen játszanak, akkor is így éreztem volna, nem a zene minőségével, hanem a mennyiségével volt a baj.

Tibivel szokás szerint nem sok lehetőségünk volt egymással foglalkozni, amit a szünetekben próbáltunk bepótolni; elhagytuk a zenetermet és az aulában ültünk le, ahol legalább nyugodtan tudtunk beszélgetni, de természetesen így sem volt az igazi. Éppen ezért tűkön ülve vártam a nap végét, hogy szokás szerint ott maradjunk a zeneteremben, miután mindenki hazament.